A kép csak illusztráció
Abban az időben mindenem megvolt, amit az élet csak kínálni tud: egy hatalmas ház a Balaton-parton, komoly kocsik a garázsban, és annyi anyagi felszereltség, amit nem sikerült volna elkönyvelnem egész életem folyamán. Mindazonáltal, valami a lelkemben hiányzott. Egyre többször vettem észre, hogy a pénz hiábavalósága egyszerűen nem tudja befoltozni azt az űrt, amit a magány okozott.
Egyik nap, munkából hazafelé tartva, észrevettem egy nőt a parkban. Hajléktalan volt. A szemetesek körül kutatta a kidobott tárgyakat, karjai reménykedve kutattak valami hasznos dolog után. Ez a látvány mélyen hatott rám.
Lesüllyesztettem az autó ablakát, és megszólítottam: „Segíthetek valahogy?”
A nő a pillanatban megmerevedett, majd rám nézett, és egy rövidítendőn úgy tűnt, mérlegeli, induljon-e tovább. Ám végül erős tartással magára talált, és válaszolt: „Komolyan gondolja?”
A hangján tapintható volt a keserűség, és tudtam, valószínűleg nem ez az első alkalom, hogy valaki csak kíváncsiságból szól hozzá. De én más voltam. Nem sajnálat miatt álltam meg, hanem mert valami megfogott benne.
„Van egy helye, amerre ma este mehet?” – kérdeztem.
„Nincsen,” válaszolt halkan. Ez az egyetlen szó mindent elárult.
Felajánlottam neki, hogy a garázsomban maradhat, ami valójában egy különálló kis vendégház volt. „Semmi kötelezettség,” tettem hozzá, hogy biztosan eloszlassam a következetes gyanakvást.
Végül elfogadta az ajánlatot. Lilla volt a neve, és ahogy teltek-múltak a napok, mind gyakrabban kezdtünk el beszélgetni.
„Egykor festő voltam,” vallotta be egyszer. „Volt pár kiállításom, de aztán az életem szétesett. A férjem magára hagyott, a lakásom is elveszett, és itt az utcán végeztem.”
Ahogy én közelebb kerültem hozzá, egyre jobban megértettem, hogy milyen mély sebekkel küzd. Mégis, volt benne valami különös fájdalom, ami mélyen elbűvölt.
Az a nap, amikor minden megváltozott
Egyik délután, amikor apróságok után kutattam a garázsban, és gondolkodás nélkül beléptem. Az a látvány, ami előtűnt, totálisan megdöbbentett.
A garázs padlóján festmények hevertek. Mind rólam készült, de ezek nem voltak egyszerű portrék. Egyik képen a nyakam körül láncok tekeregtek, a másikon vörös könnyek csorogtak le az arcomon, míg a harmadikon egy koporsóban feküdtem.
Lilla észrevette, hogy ott állok. „Nem kellett volna látnod ezeket,” mondta halkan.
„Ez az, amit gondolsz rólam?” – kérdeztem kissé élesen.
„Nem,” suttogta halkan, a szeme könnyekkel telt meg. „Ez nem rólad szól… hanem rólam. A saját fájdalmaimról.”
A beszélgetés után azt mondtam neki, talán jobb lenne, ha elmegy. Másnap segítettem neki összecsomagolni, és elvittem egy hajléktalanszállóra. Mielőtt kiszállt volna az autóból, néhány tízezer forintot adtam a kezébe, hogy újjáépíthesse az életét.
Új esély
Hetekkel később egy csomag érkezett. Lilla küldte. A dobozban egy festmény volt rólam, de ez teljesen más volt, mint az előzőek. Az arcom békés és nyugodtságot sugárzó volt rajta. A festmény mellé egy rövid üzenet volt csatolva: „Köszönöm, hogy esélyt adtál.”
A számát is mellékelte. Felhívtam.
„Köszönöm a festményt,” mondtam. „Gyönyörű.”
„Nem tudtam, hogy tetszeni fog,” válaszolta szégyenlősen.
„Talán kezdhetnénk újra,” ajánlottam.
Ezt követően nem volt szükség több magyarázatra. Mindketten tudtuk, hogy egy új lehetőség áll előttünk.
minidegybenblog
