“Azt mondják, csak a gyenge ember nem tud megbocsátani. Én meg azt mondom, hogy annak bocsátok meg, akinek akarok és aki megérdemli. Nem azért, mert ez gyengeséget vagy keménységet jelent…szimplán emberséget. És oda-vissza kell, hogy működjön. Vannak megbocsátható és nem megbocsátható bűnök. Ahhoz viszont, hogy nyugodt szívvvel és lélekkel folytathassam az utam, el kell engednem a haragot, a félelmet és a gyűlöletet. Szóval akinek akarok, annak megbocsátok, a többiekre pedig nem haragszom, de nem is felejtem el, amit tettek. Csak szimplán elfogadom, továbblépek és ÉLEK.”
Sokáig kötelezőnek tartottam, hogy megbocsássak azoknak, akik ellenem tettek. Annak tartottam, hiszen minden tanítás, bölcselet ezt szajkózza…..magamért kell megtenni, mert akkor ezzel az elengedés kapujába lépek. Annak tartottam mindaddig, amíg nem olvastam el egy pszichológusok által publikált cikket és rájöttem, mennyivel közelebb áll az ő véleményük hozzám, mint az általános tanok. Azt írták, hogy ha a sérelem amit okoztak akkora, hogy úgy érzem soha nem tudom megbocsátani, akkor ez egyáltalán nem kötelező. Mitagadás megdöbbentem. …de a magyarázat olyan egyszerű, hogy nehéz vele vitatkozni: ha megbocsátok egy olyan tettet, ami az értékrendemet, a szívemet, a lelkemet, a meggyőződéseimet tiporta meg, akkor lényegében magamat árulom el. Mindazt, amit magamban szeretek, értékelek és amire büszke vagyok. Szóval ha úgy érzem nem tudok megbocsátani, ne erőltessem. Természetesen a meg nem bocsátás (ahogyan az idézetben is szerepel) nem jelenti azt, hogy haragot kell magamban dédelgetni, hiszen az valószínűleg saját magamat mérgezi és semmi értelme, mert a másiknak ettől sem jobb, sem rosszabb nem lesz. Pusztán annyit jelent, hogy nem felejtem el….harag nélkül élem tovább az életem! Mit gondoltok erről?
