Tavaly nyáron, a nagyik kertjében ülve, az árnyas diófa alatt, véletlenül rábukkantam régi iskolai fotóimra. A szép emlékek között akadt egy kép, ahol a barátaimmal állunk a régi iskolánk előtt. Azonnal visszaszállt belém a nyári szünetek izgalma, a tankönyvek fura, de mégis kellemes illata. Mikor megint utoljára hallattam a csengetést, és a hőség legyőzhetetlen volt, valahogy éreztem, hogy megérett bennem egy nosztalgia.
Az iskolai hétköznapok varázsa
A 80-as években, Budapesten, a Csillaghegyi Általános Iskolában töltöttem a gyerekkoromat. A reggeli napfény, ami bevilágította a tantermeket, sokkal szebbé tette a napokat, mint bármi más. Az osztályterem, amely az ősz színeivel volt kifestve, mindig tele volt nevetéssel és gyerekzsivajjal. Ott ültem a padban, gyönyörű piros pontjaimmal dicsekedtem az osztálytársaimnak, akikkel együtt örültünk a győzelmeknek és együtt búslakodtunk a kudarcoknál.
Minden hétfőn izgatottan álltunk a tanárnővel szemben, akinek az intelmeit fülünkben hordtuk, hiszen a pénteki dolgozatok értékelése mindig tartogatott meglepetéseket. A kis zöld tankönyvek, amiket szüleinktől kaptunk, számunkra nemcsak tárgyak voltak; az életünk részei, amikkel együtt cseperedtünk. Minden egyes lapját kisméretű rajzokkal, színes ceruzákkal díszítettük, hogy kifejezhessük magunkat. Kitört a nyár, a tankönyvek hatalmas fáradtsága pedig egy percre sem tűnt fenyegetőnek.
A suliba gyalog indultunk, sokszor az utcán összefutott barátaimmal, és együtt nevettünk a gyerekekkel.
Hol is kezdődtek a nagyobb kalandok? Talán az iskolatévé, ami egy külön órát kapott a heti menetrendben. Vártuk a „Józsi bácsi” krónikáit, amik még a hazaérkező felnőtteknek is élvezetessé tették a rövid izgalmakat. Holott valójában nem is a tévéadás volt a lényeg, hanem a baráti társaság, a közös élmények, és a gyermeki boldogság, ami minden különbséget eltüntetett.
A vasárnapi iskolatej és a papírzsebkendők
De már a hétfő regelek nemcsak a tanulásról szóltak, hanem a híres iskolatejről is, ami palackozva érkezett a suliba. Édesanyám mindig az utolsó simításokat végezte rajtam, miközben a csomag nagyszerű, apró dekkelt papírzsebkendőkkel volt tele. Emlékszem, ahogy nagyban fújtam az orromat, mert az iskolatej nem mindig volt túl barátságos a gyomrommal. De a szavazatokat sosem vonhattuk vissza, az iskolatej hitelesítette a gyermekkori hétköznapokat, és vált minden osztálytársam számára közös emlékké. Mindenkinek volt kedves pilotájú papírzsebkendője, és az apró felnőttek úgy gondolták, hogy ez a legjobb ajándék, amit gyerekként kaphatunk.
Egyesek az ízét, mások az üveg zöld palackját szerették jobban, de a lényeg mindig a közös élményeink hozománya volt. Felnőttként talán már nem mérhető mennyiségben, de a szívünkben mindez így él a mai napig. Aztán ott voltak a gyönyörű ívek is, amiket az iskolai barátságaink szőtték, a kicsiny társaságban elkövetett mókázás, a felnőttek nagy világával való összebarátkozás. Közben jöttek a csengetések, hirdetve, hogy elég volt már a nevetésből, mert most járt a tanulás ideje.
Mindezeknek az illatoknak és emlékeknek a szőtte szálait ma is együtt érzem minden egyes pillanatban, mint a szivárványt, amit egyszer csinálni akartunk. A mindennapjaink egyszerűsége egyidőben bonyolult is volt, hiszen egy nagy család részeinek sok apróság mindig feltűnt, tette a napokat szerethetővé.
Mindannyiunk emlékeiben él
A tankönyvek, a papírzsebkendők, és a barátságok kora egyértelmű jele annak, hogy a 80-as évek nem csupán gyermekkori rutinokról szóltak, hanem valódi élményekről és érzelmekről. Mindezek az apró dolgok teszik teljessé a gyerekkort, és talán éppen ez a mágiájuk.
Te mire emlékszel ebből az időszakból? Szívesen osztanád meg nekünk az emlékeidet?
