Az előre haladva megtervezett éves ellenőrzés persze nem maradhat el az elmegyógyintézetben – itt az idő, hogy felmérjük, vajon van-e bárki, aki teljesen meggyógyult.
Kapuk nyílnak, és az első beteg belép a vizsgálóba. Az orvos felteszi a kérdését a szokásosan komoly fegyelemmel: “Mit gondol, ha épp most megfognám magát, és kiszúrnám az egyik szemét, mi történne vele?”
A beteg nyugodt, tisztelettudó hangon válaszol: “Előfordulhat, hogy az egyik szememre már nem látnék.”
“Érdekes. És ha a másik szemet is kiszúrnám? “- Kérdezte vissza a doktor igen érdeklődően.
“Akkor pedig már mindkét szememre válthat szürkébe a látvány.” – válaszolja vissza a beteg.
“Mindenképpen úgy tűnik számomra, hogy jelentős előrehaladást tett – �-n nagyon is meggyógyult. Reggelig még nálunk tölti az éjszakát, és holnap már el is hagyhatja az intézetet!” – következtetett az orvos.
Ahogy a járó beteg kilép az irodából, elmeséli barátainak, mi történt az vizsgálat során, majd a következő beteg lép be az ajtón. A doktor üdvözli őt, majd feltett egy másik kérdést:
“Szóval, mi történne �-nnel, ha levágnám az egyik fülét?”
“Ebben az esetben az egyik szememre már nem látnék.” – válaszolja a beteg, emlékezve az előző betegtárs tanácsaira.
Az orvos kissé meglepődve vonja fel szemöldökét, de tovább kérdez: “És ha levágnám a másik fülét is?”
– “Akkor semmilyen szememmel nem látok.” – feleli rá a beteg.
“Ne mondjon már ilyen ostobaságokat! Ha levágnám a füleit, miért ne látna?” – tiltakozik az orvos elszomorodva és dühösen.
“Azért, mert a kalapomnak nem lesz mit tartani, és a szemem előtt lecsúszna.” – feleli a beteg, derűs mosollyal az arcán.
