Idén nyár nem épp úgy alakult, ahogyan terveztem: sehol egy kis vakáció, helyette nap mint nap a kertben robotoltam. De nem bánom, az almáim máris beértek, mondhatni. Olyan teremtést produkált a kertem paradicsomból, uborkából, cukkiniből, hogy szinte már nem is tudtam, hova pakoljam a sokat. Majd a befőzéslépés után több tucat üvegnyi savanyúság, paradicsomlé, lekvár és saláta került elő a konyhaszekrényből.
Persze, a családtagjaimnak is járt belőle. Szüleim tucatnyi üvegeket kaptak mindegyikből, hiszen ők segítettek a kert gondozásában. Édesanyám velem gyomlált, édesapám pedig fuvarozott nekünk a kert és a város között, mindezt önzetlenül. De a férjem szülei már más tészta voltak, és amikor felmerült, hogy nekik is adjak, már nem tudtam olyan nagyvonalú lenni.
A fordulat akkor következett be, amikor a férjem megkérdezte, hogy nem adnék-e néhány üveget a szüleinek is. Nekem viszont igazából nem volt erre tervem. Az én szüleim elvégezték a feladatokat, míg a férjem anyja kifogása a frissen készült manikűre volt annak ellenére, hogy segítséget kértél tőle. Véleményem szerint, ha nem akarnak részt venni a munkában, akkor vegyék meg.
Viszont jobb ötletem támadt – adok nekik öt üvegtől elkezdődően darabjáért 1000 forintért. Ez még mindig olcsóbb, mint a piaci ár, és az idő, amit a kertben és a konyhában eltöltöttem, szinte felbecsülhetetlen.
Férjem eleinte szörnyülködött a tervemen, de amikor elküldtem az ajánlatot a szüleinek, meglepő módon ők nem sértődtek meg. Sőt, alkudni kezdtek! A nehezen érthető anyósom rávilágított, hogy ha már fizetni kell, legalább válasszanak a készleteimből. Ekkor hirtelen anyósom és apósom is érdeklődést mutatott a kertem iránt, és bejelentette, hogy jövőre szívesen segítenek a munkában.
A legnagyobb meglepetésem viszont a férjem volt. Bár eleinte sértődött volt az „üzleti ajánlatom” miatt, néhány nap után belátta, hogy igazam van. Azt mondta, hogy talán a szülei is jobban értékelik majd a befőtteket, ha nem ajándékként, hanem megvásárolva jutnak hozzájuk.
Ez a kaland megtanított, hogy időnként az embereknek határokat kell szabnunk, nem csak a saját békénk érdekében, hanem hogy tanítsuk őket is. Lehet, hogy anyósom soha nem fogja megtanulni, hogy értékelje a kemény munkát, de legalább most már tudja, hogy az én időm és energiám sem ingyen van.
Hogy viszonyulnátok egy hasonló helyzethez? Vajon jogos volt, hogy fizetést kértem a befőttekért, vagy túl szigorúan ítéltem meg a rokonságot?
