“Szerintem most tényleg az történik, hogy két timeline fut egymás mellett. Nem elmélet, nem sci-fi, hanem nagyon is hétköznapi tapasztalat. Az egyik egy élhető, szabad, örömtelibb élet, a másik pedig egy beszűkült, félelemvezérelt világ, amit sokan világvégének élnek meg.
Az első timeline-ban az ember kapcsolatban marad. Figyel a testére, a belső jelzéseire,a belsô vezettetèsbôl hozza a döntéseit. Nem azért, mert minden rózsaszín, hanem mert van kapcsolata önmagával. Itt a technológia nem uralkodik, csak segít, lehet hasznàlni. A gyógyulás természetes folyamat. Az életben van öröm, játék, kapcsolódás, még akkor is, ha közben vannak nehézségek. Ebben a valóságban a félelem nem főnök, csak egy jelzés.
A másik timeline a világvége. Fokozatosan elidegenít. A test teher lesz, a lélek túl sok, az érzések zavaróak. Az ember egyre inkább kívülről él: szabályokból, narratívákból, elvárásokból. Itt minden a kontrollról szól, miközben biztonságnak van eladva. És minél inkább lemond valaki a saját érzékeléséről, annál mélyebbre csúszik ebbe a timeline-ba.
Minden nap vàlasztunk. . Apró döntésekben. Abban, hogy elhiszem-e, amit rám öntenek, vagy inkább megállok és érzékelek. Abban, hogy félelemből döntök-e, vagy jelenlétből. Abban, hogy elárulom-e a testemet a „biztonságért”.
Nem kell világot megváltani. Nem kell harcolni. Elég nem feladni a belső kapcsolatot. Ez önmagában timeline-váltás.
És talán ez a legfontosabb: a világvége nem valami külső esemény, hanem egy belső állapot. Ahogy a szabadság egy megélt minőség. Lehet, hogy a két világ már most is itt van, hisz vègtelen szàmú lehetôsègbôl vàlasztunk.
Amit választunk azt fogjuk èlni.
Szòval minden nap azt választom, hogy egy szabad ès elègedett ember vagyok.”
Szilasi Márti
