Az ablakon át beáramló hideg levegő egy kicsit belépett a szobába is, miközben a napsugarak a sötétítőfüggönyön át küzdöttek utat maguknak. Képzeld el, hogy kora reggel, a fagyos januári hajnalban, az anyukád már a konyhában sürög-forog; a tejbegríz gőze már messze az étkezőig jutott. A szoba tele volt azokkal az illatokkal, amelyekből a gyerekkor legszebb emlékei szövik a szőttest. Emlékszel még erre az érzésre?
A hétköznapok varázsa
A 80-as évek, főleg a hétköznapok, egészen különlegesek voltak. Mivel a szüleim a város szélén laktak, az iskolába való reggeli elindulás mindig izgalmas volt. A konyha a mi birodalmunk volt, ahol minden reggel fülledt csend honolt, legfeljebb a rádióból kiszűrődő Slágerek zenéje törte meg a csendet. Az anyu már az asztalnál ülve várta, hogy elérjük az áhított reggelit – a friss, meleg tejbegrízt, amiért annyira vágyakoztunk. Két kis kék tányérban sorakozott az étel, épp csak a rajta úszó fahéjas cukor és a tejfigura tetette meg a cirkuszművészkedést a gőzölgő tejbegríz tetején.
Persze, nem hiányozhattak a kötelező reggeli ritmusok is: míg mi, testvéremmel, versenyeztünk, hogy ki falja fel előbb a porciózott szépséget, anyu mintha csak észrevétlenül irányította volna a jelenetet. „Ne felejtsd el, a vágyott hóra jössz haza, ma nem alszol el az iskolában!” – mondta minden reggel, a mosolyát persze meg kellett őriznie, hiszen édesanyának minden pici részletére figyelnie kellett a háztartásban, hogy rajtunk, gyerekeken ne látszódjon a felnőtt világ gondja.
Még a háború alatt is így volt…
A legmelegebb emlékek közé tartozik, hogy eleinte megállt a szívem, amikor a tanárnő, aki mindig biztatta a diákokat, ha tetszett neki a válaszunk, piros pontokat osztott ki. Ilyenkor az iskolában volt egy olyan érzés, mint amikor felnőtt világban nyerünk egy versenyt – csillogó szemekkel, széles mosollyal mentünk haza. De az első számú jutalom a heti tejbegríz volt. A kicsiknek volt egy hagyományos szokásuk is: a „felnőtteknek” szóló történetek mesélésével várták, hogy felnőtt korba lépjenek. „Amikor én voltam gyerek, a hóvihartól a havas csúcsokra vágytunk!” – mesélte az egyik barátom. Az akkori gyerekek fantáziájának határtalan világa mindenkit elbűvölt.
Egy kicsit elmélkedtem ezen, és cicáim egyszeri játéka közepette válaszoltam: „Hát ezt már nem élhetjük át! Ma már egészen más idők járnak!” Talán ezért is vágyakoztam annyira azokba a gyerekkori téli reggelekre és a szalonnás, zöld fűre, ami kicsi világom legvarázslatosabb pillanatai közé tartozik.
Az emlékek maradandósága
Mindezek után a nap eleje mozdulatlan volt, a gyerekkor varázslatos, friss és új volt számunkra. Képzeljétek el, ahogyan érkeztünk iskolába, az udvari fáról lógva a hószobrokba és fagyott csapatjátékokba burkolózva, mindezt a hazafias dalok kíséretében. Az iskoláimat sokszor anyám készítette elő, miközben az elromlott kazettásmagnó emléke hűvös estéket idézett fel. A retro osztályteremben a hóban való kerékpározás ránk várt Húsvétkor: „Tojáskeresés” – az ünnep varázsa.
Te mire emlékszel ebből az időszakból? Az emlékeink mindig velünk maradnak, és a régi történetek, amelyeket megosztunk, nemcsak minket, de a fiatal generációk cseperedését is formálják. Mert bármint is hozott a sors, jó, hogy megéltük együtt ezt az időt; a hangokat, az illatokat, a nevetéseket, és mindazt, ami megmarad.
