A vasárnap reggelek varázsa egy egészen különös dolog. A friss, puha zsemle illata, a kávéfőző zubogása és a nagyi mosolya mind-mind a megszokott, de mégis megunhatatlan szimbóluma volt a gyerekkoromnak. Emlékszem, ahogy a szomszédokkal versenyeztünk, kinek mikor sikerül felébredni, de a legjobbnak bizonyult a nagymamám, akinek a konyhájában mindig meg volt az a titkos recept a boldogságra. De mit is jelentett nekem ez a vasárnapi ebéd?
Konyhában a csoda varázsa
A falakon a régi cserépkályha hűvösen őrizte a nyarat, de a konyha melege egészen más élmény volt. Szentendrei, két szobás, kis otthonunkban, ahol a nagyi főzőtudományát a családi titkok ákombákoma ölelte, minden vasárnap külön ünnep volt. A nagyapám és a nagymamám már a második generációs gazdálkodók voltak, így a kertjük tele volt friss zöldségekkel, gyümölcsökkel, amit mindig örömmel használtak fel a főzéshez. Emlékszem, ahogy a nagyi fakanállal táncolta a húslevest, melynek gőze betöltötte a konyhát. Az illatok, mint a gyerekkori álmok, azonnal átvitték az embert a múltba. Mindig tudtam, hogy a legnagyobb titkot a fűszerek rejtegetik – különös, hogy míg a számomra még ismeretlen világokba igyekvő barátok a városba mentek, én a nagyi mellett maradtam, mert tudtam, a vasárnapi ebéd varázsa megér egy kis türelmet.
„Ha nem ízesíted, mitől ízes?!”
Eltelt egy-két óra, mire a gőzölgő leves az asztalon landolt, és a kenyér mellett már ott várakozott a sült hús és a friss zöldségköret. Mégis, szinte mindannyian a levesre vártunk. Az első kanál zöldségleves egyetlen korty folyadékot jelentett, ami nem csupán tápláló volt, hanem magával hozta a nagyi bölcsességét is. „Ha nem ízesíted, mitől ízes?” mondta hajlott háttal, amikor már porladtak a zöldségek a gőz fölött. A pillanat, amikor először ízleltem meg az otthon készített túrós csuszát, amelyet megölelt a füstölt hús, mindörökre belém ivódott. Az ízek nem csupán a táplálkozás részei voltak, hanem élmények, emlékek hordozói, anyák és nagymamák sosem feledve elmondott meséivel tarkítva.
Tavasszal a nagyi mindezt lencsével készítette, mert a mag sanjaink jól indultak…
Emlékek a családi asztalnál
A vacsora folytatódott a közös meséléssel, ahol minden történet újabb falatnyi nosztalgiát hozott az asztalra. Közben a szomszéd kisfiú, akivel a kertben fából készült házat építettünk, balra bámult a konyhából. Ő egy régi zoknit kölcsönzött tőlem, mely a nagyi komisz bátorságával az elmúlt nyarak számos kalandját átélte, de az is eszembe jutott, hogy az én zoknimnak épp olyan sok íze volt, mint a nagyi főztjének. Az asztali társaság nem csak a családi kötelékeket erősítette, hanem a nevetési hullámokat is szárnyra kapta.
A délután fénye lassan elment, abban az egyedi fényben, amelyik a nagyi mosollyal fémjelezte a napot. A vasárnapi ebéd azonban mindig arra emlékeztetett, hogy a közönséges pillanatok emlékeink szövedékét alkotják. A búcsúzás előtt megöleltük egymást, és a nagyi valami különleges ajándékkal is kedveskedett. A maradék ételt üvegben hozta, ami a következő hétvégi ebédhez gyűjtöttünk össze. Emlékszem, ahogy megfogta a kezem, és megkérdezte, „Hogyan érhet véget ez a csodálatos mese, kisfiam?”
Talán már nem jön vissza – de jó, hogy megéltük!
Ahogy a felnőtté válás forgószínpadán lépkedek, a vasárnapi ebédek egyre ritkábbak lettek. De talán ebből a nosztalgiából válik az újabb hagyomány, ami később a saját gyermekeim számára is ad valamit. Ezek a hétköznapi varázslatok még mindig ott élnek bennem.
Te mire emlékszel ebből az időszakból? A különleges ízek, a nagyi mosolya, a közös vacsorák melegsége? Érdemes újraéleszteni ezeket a hagyományokat, hiszenaz emlékek táplálják a lelkünket.
