Ami megrémít, az a gondolat, hogy talán olyan jól sikerült megtartanom a látszatot, hogy nincs szükségem segítségre, és az emberek már nem látnak át a maszk mögé. Hogy senki sem veszi észre, hogy valójában minden nap egy folyamatos küzdelem, csak azért, hogy összetartsam a dolgokat. Mennyire nagy szükségem van valakire, aki mellém ül, és azt mondja: “Minden rendben lesz”, mert lassan elveszítem a reményt.

Erősnek kellett lennem – vagy annak tűnnöm, de mélyen remélem, hogy ha már ennyire megtépázott az élet, és már nem tudom ledobni a páncélomat, akkor van valaki, aki még mindig megéri leülni mellém az esőben, és meghallgatja minden fájdalmas szavam.