Az apák és gyermekeik közti kapcsolaton gyakran átsuhan az őszinte nevetés szellője – ez pedig a köteléket még szorosabbá varázsolja.
1. Azon a napon, amikor megszereztem a jogosítványomat, felajánlottam az apámnak, hogy hazavezetem a melóból. Mikor megérkeztünk, leszállt az autóból, és így mondott: – Ez úton is köszönöm! – Hogy miért, szívesen, máskor is! A válasza erre: – Nem neked hálálkoztam, hanem a jó Istennek!
2. Az apukák különleges képességgel rendelkeznek arra, hogy a semmiből is elővarázsoljanak valami „apás poént”, mely sokszor a személyes védjegyük is egyben.
3. Én: Fiam, mostantól rád bízom mennyire viselkedsz rosszul! Kisfiam rögtön felcsillant a szeme: Igazán? Én: Persze, hátha elhozza nekünk a Mikulás a szenet!
4. Aztán ott volt az eset, amikor az apám megadta a maximum erősségű hangerőt a szobám rendszerén (már miután századjára is figyelmeztetett, hogy ne legyen olyan hangos a zene).
5. Egyszer kimentünk a fiammal kempingezni, és épp horgásztunk, amikor is hirtelen így kiáltott fel: – Apuka, meg kell kakilnom! – Fiam, itt vagyunk a köztünk és a természet közötti harmóniában, kakilj, ahol gondolod. Erre elszaladt az erdő felé, majd 10 perc után előbújt. Megkérdeztem tőle: – Hát, sikerült? – Igen. – Na és hol? – A sátorban.
