Egy szombat délelőtt két testvér ugyanabba a barna bokacipőbe szeretett bele, de a boltban csak egyetlen megfelelő pár maradt. A másik cipő is jó volt méretben, csak éppen senki sem akarta hazavinni. A szűk családi keret, az eladó türelme és egy régi sérelem kellett hozzá, hogy a próbapad mellett egyszer csak minden kimondódjon.
Nosztalgikus, fiktív történet – a szereplők és az események kitaláltak.
Sorszám a kirakat előtt
A Kelemen család már nyitás előtt ott állt a cipőbolt kirakata előtt. A redőny még félig lent volt, mögötte ferdén sorakoztak a női körömcipők, a vastag talpú férficipők és a gyerekbakancsok. A kirakat közepén, műanyag állványon egy barna, fűzős bokacipő állt. Nem volt rajta sem csat, sem díszvarrás, mégis olyan tisztességesnek látszott, mintha legalább három telet kibírna.
Ilona összehajtva tartotta a kezében a papírt, amelyre otthon felírta a szükséges méreteket. A tizenhárom éves Éva és a tizenegy éves Marika lába azon az őszön majdnem egyszerre nőtt ki mindenből. Éva tavalyi cipőjének felvált az orra, Marikáé pedig úgy szorította a nagylábujját, hogy reggelente már a felvételénél elsírta magát. Két pár kellett, és Lajos fizetéséből erre a hónapra pontosan ennyi fért bele. Se több, se szebb.
Amikor a redőny felzörgött, mögöttük már hatan várakoztak. Az ajtóban egy köpenyes eladó osztotta a kis kartonlapra nyomott sorszámokat. Ilona a hetest kapta, és ettől rögtön úgy érezte, hogy valaki más biztosan elviszi a kirakatból a barna cipőt. Éva és Marika közben hallgatagon nézték egymást. Mindketten tudták, hogy majdnem azonos a lábméretük. Azt azonban egyikük sem mondta ki, hogy ugyanazt a párt nézték ki maguknak.
Két doboz került elő a raktárból
A boltban fényezőszer és nedves kabátok szaga keveredett. A fal mellett keskeny, fapados próbapad állt, előtte alacsony tükör, amelyben minden láb kissé szélesebbnek látszott. A polcokon nem cipők, hanem számozott kartondobozok sorakoztak. A vevő kiválasztott egy mintadarabot, az eladó pedig eltűnt a függöny mögött, és vagy visszatért a megfelelő mérettel, vagy nem.
A barna bokacipőből egyetlen harminchatos pár maradt. Az eladó még egy dobozt hozott: szürkésfekete, magas szárú cipő volt benne, vastag, merev talppal és kétoldalt kissé egyenetlen varrással. Méretben megfelelt, az ára sem volt magasabb, de úgy festett, mintha eleve egy sáros novemberi reggelre tervezték volna. Marika azonnal elfordította a fejét.
Éva húzta fel először a barna párt. Felállt, tett néhány lépést a tükör előtt, majd óvatosan megnyomta az orrát. A cipő kényelmes volt, a bokáját is jól tartotta. Lajos elégedetten bólintott. Azt mondta, Éva messzebb jár iskolába, két villamosmegállót gyalogol, neki kell a tartósabb darab. A döntést olyan hangon közölte, ahogyan otthon a villany lekapcsolását vagy a kályha kitisztítását szokta: mintha nem lenne miről beszélni.
Marika erre felrántotta a fekete cipőt, de a fűzőt már nem kötötte meg. Csak ült a próbapadon, piros harisnyás lábát előrenyújtva. Ilona kérte, hogy álljon fel benne. A lány nem mozdult. Mögöttük valaki türelmetlenül köhintett, az eladó pedig a nyakában lógó mérőszalag végét csavargatta.
Amit Marika addig nem mondott ki
„Éva mindig az újat kapja” – mondta végül Marika, olyan halkan, hogy először csak az anyja hallotta. Lajos visszakérdezett, mire a lány már hangosabban folytatta. Éva kapta tavaly a kockás szoknyát, előtte a patentos iskolatáskát, és az ünnepi kardigán is előbb volt az övé. Marikához minden később került: kissé kifényesedve, megnyúlt ujjal, egy idegen név halvány nyomával a bélésben.
Éva arca elvörösödött. Azzal védekezett, hogy ő az idősebb, neki sem ajándék, ha minden ruhájára vigyáznia kell, mert egyszer majd Marikáé lesz. Nem futhatott át a salakon, nem ülhetett fel a kerítésre, és a kabátját sem dobhatta le akárhová. „Én hordom be neked az egészet” – mondta, és ettől a mondattól hirtelen még az eladó is a dobozokra nézett.
Ilona közéjük állt. A kezében már ott volt a kézzel írt blokk, rajta a két pár ára és a kék indigó halvány foltja. Nem akarta visszaadni egyiket sem. Tudta, hogy ha most üres kézzel mennek haza, a következő héten talán már ez a méret sem lesz. Lajos a barna cipő mellett maradt: Évának több utat kell megtennie, tehát ő kapja. Marikának pedig jó lesz a másik, hiszen nem szorítja, és a tél nem divatbemutató.
Erre Marika felállt. A fekete cipő kemény talpa nagyot koppant a kövön. A tükörbe nézett, aztán lerúgta mindkettőt, és harisnyában kiszaladt a bolt elé. Az ajtó csengője hosszan rezgett utána.
A csere a tükör előtt
Éva ment ki érte. Marika a kirakat mellett állt, egyik lábát a másikra téve, mert a járda hidege átütött a harisnyán. Nem sírt, csak az állát szorította a kabátja gallérjához. Éva először azt mondta, menjen vissza, mert mindenki őket nézi. Marika erre azt felelte, éppen ez a baj: mindig mindenki azt nézi, mit illik tenni, de azt senki, hogy ő mit szeretne egyszer.
A mondat nem volt különösebben szép, de Évát eltalálta. Eszébe jutott, hogy Marika előző télen hónapokig az ő régi, zöld cipőjét hordta, amelynek a sarkát Lajos kétszer is megszögelte. A bélésben még ott maradt Éva tintaceruzával írt monogramja. Marika sosem panaszkodott rá, csak vastagabb zoknit húzott, hogy ne lötyögjön.
Amikor visszamentek, Éva leült a próbapadra, és szó nélkül levette a barna bokacipőt. Felhúzta helyette a szürkésfeketét. Járt benne néhány kört, majd azt mondta, neki tulajdonképpen jobb is a vastagabb talp, mert az iskolaudvaron mindig megáll a víz. Lajos rögtön tiltakozni kezdett: nem azért döntött, hogy öt perc múlva felcseréljék. Éva azonban most először nem húzta be a nyakát az apja hangjától.
„Nem ő kapja az enyémet. Én választom ezt” – mondta. A különbség csak néhány szó volt, mégis elcsendesítette az apját. Marika lassan visszahúzta a barna párt, gondosan befűzte, és amikor felállt, nem nézte magát rögtön a tükörben. Előbb Évára pillantott, mintha engedélyt kérne az örömhöz. Éva egy aprót bólintott.
Két pár cipő, egyetlen dobozban
Az eladó spárgával kötötte át a két dobozt. Ilona kiegyenesítette a blokkot, aztán a pénztárcájába csúsztatta a jótállási jegy mellé. Lajos vitte a csomagot, a lányok pedig a régi cipőjükben indultak haza. A sarkon Marika megkérdezte, felveheti-e már hétfőn az újat. Éva azt felelte, persze, de előtte kenjék be rendesen, mert az első eső minden cipőről megmutatja, hogyan bántak vele.
Lajos csak a villamosmegállónál szólalt meg. Nem kért bocsánatot, az ilyesmi nehezen ment neki. Inkább azt mondta Évának, hogy a fekete pár sarkára majd veret gumit, attól kevésbé kopik. Ez volt az ő békülékeny mondata. Éva megértette, és megfogta a dobozokat összekötő spárgát, hogy segítsen vinni.
Otthon a két új pár egymás mellé került az előszobában. A barna fényesebb volt, a fekete esetlenebb, de egyik sem látszott többé maradéknak. Marika este kitömte mindkettő orrát újságpapírral, pedig csak a sajátjáért lett volna felelős. Éva nem szólt érte. Reggel pedig, amikor elsőként indult el, a kevésbé tetszetős cipőt húzta fel, és a lépcsőházban szándékosan nagyot dobbantott vele. A talpa keményen felelt, mintha valóban sok telet kibírna.
Évek múlva aligha a cipők színére emlékeztek a legpontosabban, hanem arra a szombatra, amikor a szűk választékból mégis valódi döntés született. Nem az kapott kevesebbet, aki a csúnyább párban ment haza: Éva akkor először rendelkezett szabadon valamiről, Marika pedig először kapott olyasmit, amit nem előtte hordtak be. A két dobozt összefogó spárga pedig egy darabig ott maradt az előszobai fogason, gondosan feltekerve, mert abban a családban semmit sem dobtak ki, ami még összetarthatott valamit.










