Egy újságpapírba tekert csomag maradt a 6-os villamos ülésén 1984 egyik nyirkos novemberi délutánján. Éva csak vissza akarta juttatni a gazdájának, de mire megtalálta a címzettet, már úgy néztek rá, mint aki magyarázkodni érkezett. Abban a városban, ahol egy sürgős üzenethez még működő telefonfülke is kellett, néha a tisztesség késett a legtöbbet.
Nosztalgikus, fiktív történet – a szereplők és az események kitaláltak.
A végállomás előtt maradt ott
Éva a Móricz Zsigmond körtéren szállt fel a 6-osra. A novemberi eső apró pontokat vert a villamos ablakára, az utastérben nedves kabátok, cigarettafüst és a fűtés édeskés porszaga keveredett. A huszonkilenc éves nő a Lottó Áruház papírtáskáját szorította a térde közé; benne két méter sötétkék szövet lapult, amelyből karácsonyra szoknyát akart varrni a húgának. A jármű csikorogva fordult rá a körútra, az utasok pedig minden megállónál helyet cseréltek, mintha valaki láthatatlanul rendezné őket.
A Blaha Lujza tér után Éva észrevette a szemközti ülésen a csomagot. Barna csomagolópapír helyett Népszabadságba tekerték, zsineggel kétszer átkötötték, az egyik sarkán pedig átütött valami sötét, olajos folt. Előtte egy svájcisapkás férfi ült ott, legalábbis Éva így emlékezett, de a megállóban egyszerre tucatnyian szálltak le. Mire felállt és az ajtóhoz lépett, a férfit elnyelte az aluljáró.
A csomagon nem volt postai címzés, csak egy gyűrött kockás papírdarab a zsineg alá csúsztatva: „Kovács Lajos művezetőnek, Ganz, Kőbányai út. Sürgős. Pista.” Éva első gondolata az volt, hogy átadja a vezetőnek. Csakhogy a villamos már csengetett, mögötte türelmetlenül nyomultak lefelé, a csomag pedig ott volt a kezében. A következő pillanatban az ajtó összecsukódott mögötte a járdaszigeten.
Telefonfülkék és zárt kapuk
Éva a Rákóczi úti könyvkötészetben dolgozott, és pontosan tudta, milyen bajt okozhat egy elkallódott alkatrész vagy irat. Az üzemben még egy rosszul továbbított munkalap miatt is fél napra leállhatott a gép. Visszavihette volna a csomagot a BKV talált tárgyai közé, ám a „sürgős” szó nem hagyta nyugodni. Másnap reggelig talán senki sem néz rá, gondolta. A Kőbányai út pedig nincs a világ végén.
A legközelebbi telefonfülkében a készülék süket volt. A második előtt hárman vártak; egy asszony tízpercenként újabb kétforintost ejtett be, és egy vidéki számot próbált elérni. Éva a csomaggal a hóna alatt toporgott, majd feladta. Nem volt kit felhívnia: a gyár központi számát nem tudta, telefonkönyv pedig csak a szemközti postán lett volna, amelynek üvegajtaján már a lehúzott rács feszült.
A Kőbányai úton besötétedett. A gyárkapu fölött sárgán égett néhány lámpa, a portásfülke ablakán belül zománcos bögre és egy széthajtott Esti Hírlap feküdt. A bajuszos portás sokáig nézte a cetlit, aztán Évát. Kovács Lajos művezető aznap délelőttös volt, már hazament. Lakcímet nem adhatott ki. A csomagot viszont átveszi, mondta, és előhúzott egy vonalas füzetet.
Éva már a tollért nyúlt, amikor a portás hozzátette, hogy reggelig a küldemény a nyitott polcon marad, mert a lemezszekrény kulcsa a főportásnál van. A nő visszahúzta a kezét. „Akkor inkább elviszem neki.” A portás arca megkeményedett. Talán Éva makacsságát találta gyanúsnak, talán csak fáradt volt. Végül mégis felírt egy címet egy selejtes belépő hátára: Százados út, második emelet.
A címzett nem köszönetet mondott
Kovácsék ajtaján fehér műanyag névtábla állt, a csengő alatt golyóstollal odafirkantva: rossz. Éva kopogott. Egy ötven körüli, trikós férfi nyitott ajtót, mögötte a televízióban bemondó beszélt, a szobából paprikás krumpli illata szivárgott ki. Amikor meglátta a csomagot, nem nyúlt érte rögtön.
„Hol szedte ezt össze?” – kérdezte. Éva elmondta a villamost, a svájcisapkás férfit, a gyárkaput és a rossz telefonokat. Kovács közben megforgatta a küldeményt, aztán a zsineg csomóját vizsgálta. „Ezt kibontották.” Éva érezte, hogy elönti az arcát a forróság. Nem bontotta ki. Még azt sem tudta, mi van benne.
A férfi felesége is kijött az előszobába, kezében konyharuhával. Halkan megkérdezte, nem Pista hozta-e a csomagot. Kovács erre még gyanakvóbb lett. Pista a sógora volt, a svájcisapka pedig illett rá. Délutánra ígért egy esztergakéskészletet, amelyet másnap hajnalban kellett volna magával vinnie a műhelybe. A készlet nehezen beszerezhető darab volt. Kovács széthúzta az újságpapírt: a fadobozban hat kés helyett csak öt feküdt.
„Én így találtam” – mondta Éva, de a mondat gyengén koppant a szűk előszobában. Kovács nem vádolta meg nyíltan. Az rosszabb lett volna kevésbé. Csak az ajtót tartotta, és azt kérdezte, miért nem adta le a villamosvezetőnek vagy a portán. Éva ekkor értette meg, hogy minden döntése, amelyet helyesnek hitt, kívülről kerülőútnak látszik.
A hiányzó hatodik darab
Éva már indult volna, amikor a lépcsőház kapuja odalent becsapódott. Nehéz léptek közeledtek, majd megjelent a fordulóban a svájcisapkás férfi. Az egyik kezében hálós szatyor, a másikban keskeny, olajos rongyba csavart tárgy volt. Kovács sógora, Pista előbb Évára, aztán a kibontott dobozra nézett, és káromkodás helyett csak annyit mondott: „Hát ez megkerült.”
A hatodik esztergakést ő vette ki a csomagból még indulás előtt, mert a műhelyben észrevett rajta egy repedést. Vissza akarta vinni cserére, a többit pedig eljuttatni Lajosnak. A villamoson azonban egy ellenőr szállt fel, Pista pedig csak akkor tapintotta meg az üres zsebét, amikor az ajtók már záródtak: a bérlete a másik kabátjában maradt. Ijedtében leugrott a Blahán, a csomagot pedig az ülésen felejtette. Mire visszafordult, a szerelvény elment.
Kovács arca lassan elvesztette keménységét. Nem kért rögtön bocsánatot; előbb a hatodik kést illesztette a fadoboz üres vájatába, mintha a rend helyreállítása könnyebb volna, mint kimondani, hogy tévedett. A felesége törte meg a csendet. Levette Éva átázott kabátját, és szólt, hogy a paprikás krumpliból maradt még. Éva nemet akart mondani, de egész délután csak egy sajtos kiflit evett.
Vacsora közben Kovács végül a viaszosvászon terítőt nézve mondta ki: „Maga többet gyalogolt ezért, mint amennyit mi hittünk magának.” Ügyetlen mondat volt, mégis pontos. Éva erre már nem haragudott. Pista elmesélte, hogyan futott végig három megállót, majd hogyan küldték egyik végállomásról a másikra. A feszültség lassan feloldódott a tányérok csörrenésében és a televízió tompa hangjában.
Hazafelé már nem volt olyan hideg
Kovács ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje Évát a megállóig. A járdán nedves levelek tapadtak a cipőjük talpára, a panelházak ablakai mögött kékesen villogtak a tévék. A férfi a sarkon vett két vonaljegyet az automatából, és az egyiket Éva kezébe nyomta. Nem ajándéknak szánta, inkább annak a kimondatlan jelének, hogy most már hisz neki.
A villamosra várva Kovács elárulta, miért fogott gyanút olyan gyorsan. Az előző hónapban eltűnt a gyári öltözőből a pénztárcája, benne a lánya fényképével. A pénzt nem sajnálta annyira, mint azt a kis fekete-fehér képet. Azóta minden szokatlan helyzetben előbb keresett vétkest, és csak utána magyarázatot. Éva nem vigasztalta. Annyit mondott, hogy attól a pénztárca még nem kerül elő.
Amikor befutott a sárga szerelvény, Kovács kezet nyújtott. Éva felszállt, és ezúttal alaposan körülnézett, mielőtt leült. A szövetet rejtő papírtáska még mindig nála volt, kissé elázva, de sértetlenül. A villamos megindult a Nagykörút fényei felé. Az ablakon át látta, hogy Kovács nem fordul el azonnal, hanem megvárja, míg a kocsi eltűnik a következő kanyarban.
Éva azon az estén jóval később ért haza, mint tervezte, és a sötétkék szoknya szabását egy másik napra halasztotta. A barna csomag történetéből nem maradt nála sem tárgy, sem bizonyíték, csak egy kilyukasztott vonaljegy, amelyet sokáig a varródobozában tartott. Nem azért, mert hőstettet vitt véghez, hanem mert egyszer megtapasztalta: a bizalom néha nem az első jó szándéknál születik meg, hanem akkor, amikor valaki a tévedése után még képes ott maradni a másik mellett.
