1994 őszén egy borítéknyi nyaralási fénykép elég volt ahhoz, hogy a Kelemen családban régi sérelmek kerüljenek elő. A laborból hiányzó felvételek, a rosszul sikerült pillanatok és egy bordó műbőr album miatt azon az estén már nem csupán a képekről vitatkoztak. Hanem arról is, ki mondhatja meg, mire emlékezzen a család.
Nosztalgikus, fiktív történet – a szereplők és az események kitaláltak.
Huszonkét kép a harminchatból
A fényképeket Ágnes hozta el a lakótelepi papírbolttal egybenyitott fotólaborból. A sárga tasakot úgy tartotta a hóna alatt, mintha valami törékeny volna benne. Odakint apró eső ült a parkoló Trabantok tetején, a lépcsőházban pedig főtt káposzta és nedves kabát szaga keveredett. Mire felért a negyedikre, a boríték sarka átázott a tenyerétől.
A harminchatos tekercsről mindössze huszonkét képet kapott. A negatívcsík mellett egy keskeny papíron ez állt: „Alulexponált, nem másolható.” Pedig Ágnes pontosan emlékezett a balatoni nyár minden kockájára. Lefényképezte a két fiát a vízibiciklin, az apját a mólón, és a nővérét, Évát is, amikor hosszú hallgatás után először ült le velük egy asztalhoz. Az utóbbi képek közül egy sem volt a tasakban.
A konyhaasztalnál Tamás, a férje egymás után fordította fel a fényes papírképeket. Az egyiken ő állt kockás fürdőnadrágban, behúzott hassal, mögötte egy idegen kisfiú éppen homokot szórt a levegőbe. Egy másikon Ágnes apja aludt a nyugágyban, szája félig nyitva, mellkasán egy összecsukott Népszabadság. A gyerekek nevettek, de Ágnes nem. Ő az eltűnt képeket kereste.
Amit nem akartak beragasztani
Az albumot Tamás fizetésnapon vette a Centrum Áruházban. Bordó műbőr borítója volt, aranyszínű kerettel, belül vastag, krémszínű lapokkal és áttetsző hártyával. Ez lett volna az első rendes családi albumuk. Addig cipősdobozban tartották a képeket, együtt az iskolai igazolványfotókkal, egy kifakult képeslappal és azokkal a felvételekkel, amelyeken valakinek mindig lemaradt a feje.
Tamás a jól sikerült képeket választotta volna: a fiúkat a gumimatracon, Ágnest a kikötőben, a naplementét a nádas fölött. Azt mondta, az album nem lomtár, oda az kerül, amit később is jó lesz megnézni. Ágnes viszont félretette az alvó apjáról készült fotót, és azt is, amelyiken Éva háttal állt a büfé előtt, karját összefonva. Éva arcát nem lehetett látni, de Ágnes tudta, hogy azon a délutánon veszekedtek össze megint.
A nővérek apjuk régi hétvégi telke miatt nem beszéltek csaknem két évig. Éva szerint Ágnes a betegeskedő férfit arra akarta rávenni, hogy adja el a telket. Ágnes szerint csak kimondta, amit mindenki tudott: a rozsdás szerszámoskamrát és a kiszáradt gyümölcsfákat már egyikük sem gondozta. A balatoni közös hétvégét az apjuk erőltette ki. Úgy hitte, három nap egy bérelt szobában majd elrendezi azt, amit két év alatt sem sikerült.
– Ezt biztosan nem ragasztod be – mondta Tamás, és felemelte az Éváról készült képet. – Még az arca sem látszik. Ágnes kivette a kezéből. – Éppen ezért fontos. Tamás erre elnevette magát, de rögtön abba is hagyta. Érezte, hogy már nem a fénykép minőségéről beszélnek.
A negatívcsíkon ott maradt a nyár
A gyerekeket lefektették, bár a kisebbik még sokáig hallgatta a fal túloldaláról a felnőttek tompa hangját. A konyhában szólt a kazettás magnó, de a szalag időnként megnyúlt, és a zene fáradtan elmélyült. Tamás ollóval méretre vágta a képek alá szánt kockás füzetlapokat, Ágnes pedig filctollal dátumokat írt rájuk. A vitát egyikük sem folytatta, csak a ragasztóstift kupakja koppant újra meg újra az asztalon.
Ekkor Ágnes a lámpa felé tartotta a negatívot. A barnás kockákon apró, fordított alakok sorakoztak. Megtalálta a mólót, a vízibiciklit, majd Évát és az apjukat egy padon. A felvétel valóban sötét volt, de kivehető: Éva előrehajolt, az öreg pedig a kezét a lánya vállára tette. Ágnes erre a pillanatra nem emlékezett. Akkor már a szobában pakolt, dühösen csapkodva a szekrényajtót.
A következő kockán ő maga állt a háttérben. Éva felé nézett, de egyikük sem közeledett a másikhoz. A hiányzó fénykép nem bizonyította, melyiküknek volt igaza. Csak azt mutatta meg, mennyi minden történt ugyanazon a nyaraláson kívül az ő sértettségén. Ágnes sokáig nézte a parányi alakokat, aztán elővette a telefon mellett tartott, spirálos noteszt.
Éva számát csak másodszorra tárcsázta jól. A vonal recsegett, a háttérben televízió szólt. Amikor a nővére felvette, Ágnes először a képekről beszélt: hogy a labor elrontotta őket, és talán a negatívról még lehetne másolatot kérni. Éva hallgatott, majd azt mondta, ne fáradjon vele. Ágnes ekkor olyasmit tett, amit két éve kerülgetett: megkérdezte, eljönne-e vasárnap, hogy együtt válasszák ki, mi kerüljön az albumba.
– Ha azt a borzalmas büfés képet kidobod – felelte Éva. Ágnes elmosolyodott. – Nem dobom ki. De mellé ragaszthatsz olyat is, amit te választasz. A vonal túlsó végén hosszú csend következett, azután Éva annyit mondott: visz süteményt.
Nem a legszebb képek maradtak meg
Vasárnap délután négyen ültek a konyhaasztal körül: a két nővér, Tamás és az apjuk. A gyerekek időnként beszaladtak egy-egy fotóért, majd a szőnyegen rendezték őket saját szabályaik szerint. Éva először valóban ki akarta venni a büfénél készült felvételt. Aztán a hátoldalára ráírta: „A nap, amikor egyikünk sem tudott bocsánatot kérni.” Ez került az album közepére.
Az alvó apjukról készült kép is bennmaradt. Az öreg morgott miatta, aztán ceruzával bajuszt rajzolt a saját arcára az áttetsző védőlap fölött. Tamás tiltakozott, hogy így tönkreteszi az albumot, mire először mindenki egyszerre nevetett. Nem nagy, felszabadító nevetés volt, inkább óvatos, próbálkozó hang, mint amikor hosszú állás után beindul egy régi motor.
A laborban később három sötét felvételt mégis előhívtak. Szemcsések lettek, a széleken zöldes árnyékkal. Ágnes nem cserélte le velük a már beragasztott feliratokat. A padon ülő Éva és az apjuk képe mellé üres helyet hagyott, alá pedig ezt írta: „Itt majdnem elveszett valami, de nem a fénykép volt az.”
A bordó album azután évekig a szekrénysor üveges részében állt, a kristálypoharak és a használaton kívüli kávéscsészék mellett. Nem lett szebb a többi családi albumnál: ferdén ragasztott képek, javított dátumok és kínos pillanatok maradtak benne. Éppen ettől vált fontossá. Nem azt őrizte, hogyan szerette volna látni magát a család, hanem azt, hogyan tanulták meg végre ugyanazt a történetet többféleképpen elmesélni.










