Emlékszel még, amikor a vasárnap nem csak egy újabb nap volt a naptáron, hanem az családi összejövetelek ünnepélyes színhelye? A régi panelházak között ott illatozott a konyhában a frissen főtt húsleves, a nagyi fakanala pedig úgy csattogott a fazékban, mint egy zenekar ütőse. Talán te is átélted, hogy ennek az ételnek a gőze nem csak a gyomrunkat, hanem a szívünket is melengette.
A konyha varázsa
A 80-as évek elején, amikor még a gyerekek nem ismerték a telefonokat és a videójátékokat, a hétvégéink a nagyszülőknél teltek. Emlékszem, ahogy a vasárnap reggeli napfény szűrődött be a konyha ablakain, a nagymamám pedig az asztalnál ült, konyharuhába burkolva a legfrissebb spare ribset. A levegőben terjengő húsleves illata nála is azt jelentette, hogy a család összegyűlik. Mindenki tudta, hogy a hét végén eljön az idő, amikor összedugjuk a fülüket, meséljük egymásnak az iskolai csínyeket, és nevetséges módon próbáljuk elmondani, ki fog elvégzi a legfurfangosabb tréfát a jövő hét során.
Az asztalra finoman tálalt húsleves mellett a csemege paprika és a friss kenyér is ott várakozott. Felejthetetlen élmény számomra, ahogy a nagypapám egy csipetnyi étkezési sót szórt a levesbe, és jókedvűen megjegyezte: „Ezért az ízéért érdemes élni!” Ahogy a család egyik fele az enyhe gyümölcsízekkel próbálta meg leküzdeni a hús mártogatásának nehézségét, a másik oldal, főleg a gyerekek, az éppen kihúzott torta irányába indulva a legédesebb falatokat vadászták.
Az ünnepi menü titka
A legemlékezetesebb pillanatom azonban nem éppen a leves evéshez kötődik. Amikor a nagymama az asztalra tette a saját receptje szerint készült tejfölös túrós rétest, a család középpontjába került. Mert ugye, egy ilyen íz egyszerűen nem maradhat el egy vasárnapi ebédből! Vidáman ültünk az asztal körül, hiszen akkor éreztük, hogy a család nem csupán egy gyűjtőhely, hanem egy otthon érzelmileg és ízletesen. A rétes szeletek között oroztuk magunknak a legnagyobb darabokat, és kihívtuk egymást, hogy ki tudja a leggyorsabban elmondani a nagyi szavait, amelyek a „nagyon lehet, hogy nem hagytam elég sokáig a sütőt” sejteket hordoztak hazafelé.
A nagyi határtalan szeretetével és a tálalás gyengédségével mindig úgy tűnt, mintha az egész univerzumban ő lenne a legboldogabb asszony. Emlékszem azokra a pillanatokra, amikor éppen alig tudtuk megállítani a szánk ívét, csak azért, mert egy újabb mesét akart mesélni, egy régi fáról, amelyiket ők ültettek el, amikor a szülei még kicsik voltak.
Soha ne felejtsd el!
Ezek a vasárnapi ebédek beégették magukat a memóriámba, mint egy kedves illat. A nagymama étteremérzete, a benne lakozó szeretet, még akkor is, ha már rég elment, velem maradt. Manapság, amikor egyedül főzök, sokszor eszembe jut, hogy milyen egyszerű volt akkoriban az élet – kevesebb a technológia, de több az érzés.
Lehet, hogy a vasárnapi ebédek már nem olyan gyakoriak, de a megosztott pillanatok varázsa örök. A régi idők emlékére a konyhában töltött időinket sosem felejtem el.
Te mire emlékszel ebből az időszakból?
