Tizenkét esztendős lehettem, mikor időről-időre mamám sírhantjára virágot vittem a közeli kis csehóbol. Már egy éve volt csak, hogy örökre magunkra hagyott. Apukám hajtotta a munkát, hogy mindennünk meglegyen, s ilyenkor nem vette észre, hogy mint kis Don Quijote, a világ kegyetlenségei ellen vívom a magam háborúját: anyámnak virágot lopok. Úgy éreztem ugyanis, hogyha szebbé teszem kicsi sírkertjét, máris közelebb kerülünk egymáshoz. Mintha ott lenne velem, ahogy rózsákat tűzök a vörösre vont andzsirozsába.
A nap, amikor lebuktam…
Egyik nap azonban a boltos néni rajtakapott.
Toronyiránt verődő szívvel, kézremázolt rózsával álltam ott és rémálmaim legsötétebb forgatókönyveit vizionáltam.
Az asszony azonban, nagyjából ötvenes, kimerült arcán semmi haragot nem láttam, csendes mosollyal csak annyit szólt: „Ha anyádnak hozod, hát akkor rendesen hozd, ő többet érdemel elcsent virágnál.”
Nem értettem. Mit jelent ez?
„De hát nem haragszik rám?” – kérdeztem meg meglepetten.
„Hiszen nem – nézett rám belenyugodva – de legközelebb az ajtón jöjj be.”
Egy kedvesség, ami megváltoztatott
Attól a naptól az életem merőben megváltozott. Hetente egyszer be-begurultam hozzá a suli után, és megbeszéltük, melyik virágillat tetszene leginkább anyámnak. Volt, hogy liliom, volt, hogy tulipán, de a pipacs és a százszorszép is feltűnt a palettán. Soha nem fizettetett velem. Tehetségem dicsérte, aztán rám mosolygott pár szóval, hogy „anyádnak jó ízlése volt.” És ezek a délutánok lettek számomra az igazi menedékek.
A virágbolt friss illata, a mindig tarkabarka virágok minden levélletesztés után hozzám simuló illata vált gyógyírrá a fájdalmunkra, s mentett meg minket a gyásztól. Nem várt érte cserében semmit. Csak adott. Nem mást, csak magát. Nem keveset, csak mindent. Nem lopott, csak ajándékozott. Kinek szeretetet, kinek életet.
Az élet örök körforgása
Tíz év múltán újra eljöttem hozzá. Előtte már elköltöztem, fölfedező utakra keltem, magamévá tettem életem világát, de őt, őt soha nem tudtam elfelejteni. Esküvőmhöz vásárló útra keltem hozzá azon a napon.
Bementem a szép virágboltba, már megviselt volt az idő nyomaitól, egy kicsit meg is öregedett, mégis úgy tűnt, mintha a levegő, a világ és a virágok nem változtak volna. A boltos néni a pult mögött állt, már ezüstös hajaddal. Egy árva szót nem ismert fel belőlem.
„Szeretnék egy csokrot kérni, esküvőmre,” szóltam hozzá. Arcán felcsillant az öröm.
„Százszorszépet szeretnék,” válaszoltam rögvest a virágfajtát illető kérdésére. Amikor szavak nélkül a kezébe adta, megvallottam a történetemet. „Volt egyszer, hogy itt a boltban engedtél lopni egy kislánynak. A virágokat anyukája sírjára vitte,” mondtam csendesen. Megállt egy pillanatra, lassan feltekintett rám, a szemében könny csillant, és csak annyit tudott mondani: „Te voltál az?”.
Igent mondtam csendesen, majd halkan hozzátettem, “Anyukám nagyon büszke lenne rám most.”
Kimentem a boltból, a kezemben tartott százszorszépekben fürdött a napfény. Egy pillanatra megálltam, és elmélyedtem illatukban. A fájdalom most először volt kevésbé nehéz, holott sosem múlt el teljesen. De valami más is ott volt velem. Egy csendes melegség, mintha anyám itt lenne velem.
Rájöttem akkor, hogy a kedvesség nem csak pillanatnyi gyógyír. Néha lassan, de biztosan nő tovább. Évek óta velünk marad, és újból kivirágzik, akárcsak a sok-sok évvel ezelőtt kapott százszorszépek, melyből a legnagyobb szeretet és hálás szív nőtt ki bennem.
