“A tél a lelassulás ideje.
A világ megszelídül a dér és a hó alatt,
még a levegő is megfontoltan mozdul.
A nappalok rövidülnek,
az éjszakák hosszúvá és csendessé válnak,
megállásra hívnak,
gondolkodásra invitálnak.
Az élet rohanása enyhül,
a követelések elhalványulnak,
mint lábnyomok a friss hóban.
Ez az idő a szüneté,
a mély lélegzeté,
annak az elcsendesedett pillanatnak az ízlelgetésé,
amely a melegebb hónapokban gyakran elsiklik mellettünk.
A tél önvizsgálatra hív:
arra, ami elmúlt,
arra, ami megmaradt,
és arra, ami csendben növekszik a felszín alatt.
Gyengédséget kér,
bátorságot a befelé forduláshoz,
hogy együtt legyünk gondolatainkkal,
ahogyan egy lassan, egyenletesen égő tűz mellett ülnénk.
Még a hidegségében is
melegséget hordoz:
az emlékek melegét,
a pihenését,
a felkészülését.
A lelassulás által megtanulunk figyelni:
önmagunkra,
a világra,
a csendes tanításokra
– a türelemre és a kitartásra –,
amelyeket csak ez az évszak tud átadni.”
