Távoli, elhidegült apám temetésére mentem, remélve, hogy ezzel véget ér a múltam. Nagymamám azonban feltűnően ragaszkodott ahhoz, hogy betérjek apám házába. A gyámoltalan féltestvéreim hiányoztak a szertartásról, és amikor apám dolgozószobájában találtam őket, rájöttem, miért is kutattak annyira.
Évekig nem találkoztam apámmal. Elhagyott minket anyámmal, mikor kicsi voltam, és mindig csend fogadott, amikor megpróbáltam vele kapcsolatba lépni. Semmi több.
Meg kellett volna értenem, hogy nem volt ok indoklás, ám nehéz elengedni azt, akitől az apai minőséget reméled. Amikor tudomással voltam az ő haláláról, kétségbe ejtettek az érzéseim. Szomorú voltam? Mérges? Megszabadulás volt? Valószínűleg mindegyik.
Mikor megérkezett a temetés napja, úgy éreztem, hogy el kell mennem. Tudtam, valószínűleg jobb lett volna távol maradni, de végső soron ott találtam magam. Talán mert szükségem volt lezárásra, vagy talán csak kíváncsi voltam, kik jelennek meg.
A temetés
A kápolna csendjét csak a harsonaszó törte meg, amelyen át a liliomok túlontúl édes illata szinte megfullasztott. A kemény famiskán ültömben nézegettem a kezemben tartott kicsi programfüzetet.
“István Igazgató” – volt rajta.
Különös volt így látni a nevét, mintha csak egy másik lény lenne, nem pedig az, aki az egész életemben kísértett.
Senki sem sírt. Senki sem tűnt igazán szomorúnak. Csak ücsörögtek ott, üres tekintettel, mintha azt várnák, hogy túl legyen mindez. Közben a féltestvéreim, István ifjabb és Barbara, akik mindig felvették a telefont az apámtól, nem is voltak ott.
Merkelések voltak. Nélkülözték azokat a gyerekeket, akiket nevelt is valóban. Megjöttek egyáltalán?
Amint a gondolatra engedtem, hogy talán nekem is mennem kellett volna, egy csontos, de erős kéz megragadta a karom. Megkígyóztam, és odafordultam. Nagymamám, Eszter volt ott mellettem. Talán csak egy-két alkalommal láttam őt az elmúlt évek alatt.
Mindig adott néhány információt apámról és az új családjáról, és én csak azért hallgattam végig, mert ő volt az egyetlen, aki valaha is figyelmet fordított rám arról az oldalról.
Keleties szemei rajtam tartották a térdig nyúló időt, az arca komoly volt. Közel hajolt hozzám, annyira közel, hogy az illatát éreztem, és kezdett súgni.
„Nézz körül, kislányom” – mondta halkan. — Észrevetted? Nem lenne szabad itt lenned. Az apád házát kell most azonnal felkeresned.”
Rápislogtam. — Mi az? Nagyi, miről beszélsz?”
Nem felelt. Csak egy hideg fém tárgyat nyomott a kezembe. Lenéztem. Egy kulcs volt. Zavarom látszott, de ő csak szorosabban fogta a karom.
„Bízz bennem” — mondta nyugodtan, de határozottan. — Menj. Gyorsan.”
Aztán elengedett engem, és egyenes hátúan visszament a tömegbe, mintha semmi sem történt volna.
Egy pillanatig csak ott ültem, döbbenten. Talán csak tréfába bootan volt. Talán nem volt teljesen épeszű. De a tekintetében volt valami, amit nem büntettem meg.
És felálltam.
Csendesen kicsúszottam a kápolnából, a kulcsot szorosan markolva a kezemben. Odakint a napsütés túl erős volt a sötét, fülledt szoba után. Lélegzettem, beszálltam az autóba, és elindultam apám háza felé.
Az kétszintes ház mégtündöklőbb volt, mint amire emlékszem. A frissen festett falak a napfényben csillogtak, a kert pedig makulátlannul gondozott. Látszott, hogy apám nagyon szerette ezt a házat. Többet törődött vele, mint engem probálva.
Lassítottam a kocsit a frissen aszfaltozott felhajtón, és a bejárati ajtót bámultam. Nem kellett volna ott lennem. Ez a ház volt a házam is, míg az ügyvédje ki nem dobott bennünket. Őrültség volt ott lennem, de tudnom kellett miért akar nagyi velem találkozni. Felmentem a bejáratuvoz, és a kulcs halk kattanással fordult a zárban. Az ajtó nyikorgott, ahogy lassan kitártam. Ott belül csend volt. A levegő friss és uar illatú volt, valami citromos vagy levendulás aromával.
[_place_holder]
Lassú léptekkel végigsétáltam a nappalin. Emlékezetem szerinti régi bútorok már nem voltak, helyettük modern, stílusos darabok álltak, de a ház légkörében volt valami furcsa. Nehéz vérmód tűnt, mintha a falak visszatartanák a levegőt.
Ekkor lettem figyelmes a halk hangokra.
Ez a apró zaj a folyosó végéről érkezett. Megijedtem, hogy jobban halljam. A zajok apám dolgozószobából származtak. Emlékeztem erre a szobára a gyerekkoromból. Oda nekem soha nem volt szabad belépnem.
Lassan elindultam a szoba ajtaja felé. Az ajtó mögött a hangok tisztábban hallatszottak.
„Ezért itt kell lennie” — mondja egy férfi hang.
Nem ismertem a hangot jól, de csak István ifjabb lehetett.
„A dokumentumok, a banki információk” — folytatta sietősen. — „Meg kell találnunk őket, mielőtt ő megtalálja.”
„Igazad van” — válaszolta egy női hang, idegesen. Ez Barbara volt. — „Nem engedhetjük, hogy hozzáférjen. Hol lehet?”
Hirtelen nem tudtam lélegezni. Rólam beszélnek?
Lassan az ajtót kipitajam, annyira, hogy beleshettem. István ifjabb apáma asztala áltán állt, dokumentumokat tartva a kezében. Barbara a földön térdelt, nézegetve egy nyitott faliszekrény tartalmát – pénzt és különböző iratokat.
Mit csinálnak?
„Nos” — mondotta halkan a hang a hátam mögül, felpattantam. — „Az apád gyanúi helyesek voltak.”
Mögém fordultam, egy szürke öltönyben viselő férfi állt ott. Nyugodtnak és szinte unottnak tűnt.
„Ki ön?” — suttogtam, számat kiszárítva.
„Dávid vagyok” — mondotta, miközben előtte, felém tartott egy barna dossziét. — „A család közjegyzője.”
Mielőtt bármire is reagálhattam volna, az ajtó hirtelen kinyílt és hátraestem. Barbara ott állt, arca eltorzult a haragtól, amikor meglátott bennünket.
„Miért vagy itt?” — üvöltötte kérdőjel.
István ifjabb is odafordult, arca elveszett, amikor meglátott. „Emília? Nem lenne szabad itt lenned!”
Kinyitottam a számat, hogy válaszoljak, de Dávid előzött engem.
„Valójában teljesen jogos itt lennie” — mondotta nyugodtan.
Barbara dühösen nézett rá. „Mi a …? Ki a fene vagy te?”
„Kérdez tőled a nagymama” — felelt Dávid hidegen.
Akkor érkezett nagypapa, Eszter. Határozott lépésekkel sétált a Dávid és én között, figyelmen kívül hagyva Barbara ingerült pillantásait. Felemelte a fejét és belépett a dolgozószobába.
Nagymama, Eszter, végigfutott a szemekkel a féltestvéreim által előidézett zűrzavarban, majd rám nézett.
„Drágám” — mondotta halkan. — „Azt akartam, hogy ezt lásd. Hogy lásd, kik ők valójában.”
„Nem értem” — ráztam le a fejem.
„A fiam ifjúságában számos hibát követett el, amelyet soha nem ismert el” — mondta a nagymamám. — „De vélem soha, betegségének a végén ébredt rá ezekre. Azt akarta, hogy a vagyonát igazságosan osszák el ti köztetek hárman” — mutatott a féltestvéreimre. — „De tudtam, hogy meg akarnak fosztani tőled.” Az igazság feltárásra kerül
István ifjabb és Barbara egyszerre robbantak ki tiltakozásba. Hajadssa zártak egymással, de én csak ott áltam, zavarban.
„Nagyi, nem számít, mit próbáltak tenni” — mondtam halkan. — „Nem akarom az apám pénzét. Nem ismertem eléggé.”
István ifjabb azonnal meg használta a szavaimat. „Látod? Nem is akarja, nem is érdemli meg. Ő nem volt része az életének, így nekünk jár a pénz.”
Nagymamám, Eszter, azonban acélosan nézett István ifjabb szemébe. „Az apátok ezt akarta. És éppen ezért figyelmeztetett titeket.”
Nagymamám ezután Dávidhoz ford
