Miközben a nap sugarai átszűrődnek a régi, fából készült ablakok résein, és a tantermekben a táblákon még a krétapor szaga terjeng, valami különös nosztalgia kerít hatalmába. Emlékszel még, milyen volt, amikor a legnagyobb problémád az volt, hogy az iskola tejed nem volt elég hideg? Azok a pillanatok színesebbek voltak, mint a szalvéták a menzán.
Az iskola falai között
Az 1980-as években jártam az általános iskolába, ami a régi lakótelep szívében helyezkedett el. Az iskolánk arca a közösség része volt: ismerős gyerekek, kedves tanárok és a mindennapi harcok, amelyekkel az ember szembesült. Az első óra mindig a magyarral kezdődött, és emlékszem, hogy a tanári asztalon a piros pontok és a Kossuth-díjas írók könyvei társaságában ült a mogorva, de azért megértő tanárnő, aki időnként megmosolyogtatott minket a poénjaival.
Én akkoriban az osztály legnagyobb álmodozója voltam. Az osztálykirándulások izgalma mindig fellelkesített; a vonatutak, a hatalmas, fenyőfákkal szegélyezett ösvények, ahol elrejtőzhettünk a tanárok elől, és a lenyűgöző felfedezések, amiket együtt tettünk az iskolaudvaron. Az osztálytársaim, akik ma is a legjobb barátaim között tartom számon, mind együtt osztoztunk a nagy viharmaradás pillanataiban.
Iskolaétkezés: A tejbegríz ünnepe
A menza szentély volt, ahol minden egyes étkezés egy kis ünnep. Azt hiszem, senki sem felejti el a tejbegríz illatát, ami betöltötte az étkezőteret. Apu mindig mondta, hogy a tejbegríz az igazi otthon íze, és mindig megkérdezte, hogy a menzán ha sós tejberizst csináltak, akkor mit fognak másnap főzni. A lépcsőházban jött a válasz: „Ma tuti lesz túrós csusza!” Az egész lakótelep öröme volt, ha a menzán olyan ételt szolgáltak fel, ami a legfinomabbnak számított: a túrós rétes, a töltött káposzta!
A menzai étkezés tényleg különleges volt, hiszen a gyerekek itt szocializálódtak, barátságok szövődtek. A sokszor konfliktusokkal tarkított napok után az ebéd csak egy újabb lehetőséget jelentett a nevetésre. A kicsi, piros tányérkák a jobb szekrények rejtekében sorakoztak, mindegyik tele volt ízekkel és gyerekkorral. Az ebéd után pedig következtek a felnőttként elkerülhetetlen „játékok”: kártyázás az asztaloknál, aranyos, felnőttes fecsegések, és a titkos cukorasztalok, ahova mindig lepottyant valami apró édesség.
Ez volt az időszak, amikor a legnagyobb technológiai csoda a kazettás magnó volt. A felnőttek naponta főztek a szomszédságban, és a gyerekek a szabadban tologatták a kis piros biciklit, amit éppen akkor kaptam. Az iskolai napok között eltöltött idő minden alkalommal gazdagabb volt, mint maguk a tanórák. Az utolsó csengőszó után a barátaimmal a domb tetején álltunk, a világ minden gondját hátrahagytuk.
Az iskolai kalandok öröme
Az iskolás élet nem csupán a tanulmányokról szólt. Emlékszem, hogy a suliról hazatérve a pólómban a munka végeztével bőven akadt maradék időm. Amíg a többiek a lépcsőházban laptoppal ücsörögtek, én választottam a fák között bújócskát, ahol sokkal izgalmasabb kaland várt. Az itt megszerzett barátságok pedig soha nem mentek el a levesbe; az emlékük ma is velem van.
Az iskolaidők a felnőtt életben is mint kalandok maradtak meg. Volt a „sit down” az ügyesek között, ahol csivitelve megosztottuk egymással az örömeinket, miközben a tanár éppen hagyta, hogy kis időre felnőttnek érezzük magunkat. Mindez szorosan összekapcsolódott a közös játékainkkal, és úgy éreztem, hogy ez az időszak talán a legszebbek közé tartozik.
Ezek a pillanatok még ma is a szívemben élnek. Emlékeim között a tejbegríz illata találkozik a barátságok melegével, és tudom, hogy mindez nem csupán egy életkor vagy helyszín jelentett, hanem az élet különösen színes szövedékét is.
Te mire emlékszel ebből az időszakból? Talán jó lenne újra felfedezni a régi barátságokat, azokat a pillanatokat, amelyekkel együtt növekedtünk.
