Egy tál tejbegríz illata mindig visszarepít a gyerekkoromba. Elképzelem, ahogy az iskolaudvaron futkározva, felfordul a gyomrom a várakozástól: vajon mi vár ma ránk a menzán? Mert a menza nem csupán étkezési hely volt – ez volt a szünetek színpada, ahol barátságok köttettek és emlékek születtek. Milyen érzés lehetett, ha egyszer megkaptuk a legfinomabb, cukros tejbegrízünket, amelyet a legkisebbek is tologattak a tányérjukon? Engedjük hát, hogy a múlt szele fuvalma magával ragadjon és idézze fel kamaszéveink legmeghatározóbb pillanatait!
Közös szünetek az iskolaudvaron
A nyolcvanas évek elején, a Zöld Akác Általános Iskolában, az iskolai menza nem csupán az ebédért küzdelmes harc sikereit vagy kudarcait jelentette, hanem igazi közösségi élménynek számított. A barátaink körében osztoztunk a délutáni meséken, cselekedetekkel kísérve áljuval, és esetenként az „új fiú” felemlegetett bátorsága okozta berzenkedést. Zsuzsi, a szőke, göndör hajú lány, mindig a legnagyobb tányérra vágyott, mert ő volt a menza királynője – és önmagáról sosem feledkezett meg, ha tálalták a tejbegrízt.
Az udvar csupa zöld volt; fák árnyéka nyújtotta pihenőhelyünket, ahonnan hallottuk a szünetek vibráló zaja mögött a menza ajtajából kiszüremlő, bőséges gőzöket. Mert mit is ér egy napi menza ebéd, ha a legjobb barátokkal osztozhatsz rajta? Nem csupán a konyháról érkező illatok adtak identitást a menzának, hanem a gyerekek felnőtté válásának színhelyévé is emelték.
A mérésekkel és a csoportos helyfoglalással nem mindennapi drámák játszódtak le: egyesek a fal melletti asztalra helyezték tányérjukat, mintha az a világ legnagyobb kincse lenne. Mások csendben lapultak a sarokban, pontot keresve a novella sorai között, míg a görbe oldalú edényt vacak csúszással nyújtották a tanáraink – a lecsúszott kanál az egyetlen szerb javulás a művészetről.
A tejbegríz titkai
Minden egyes alkalommal, amikor beléptünk a menza ajtaján, éreztük az elmaradhatatlan tejbegríz szagát. A fehér, krémes massza mindig ragaszkodott az emlékeinkhez, és sosem éreztük azt, hogy elég lenne belőle. Még a ma már ritkaságszámba menő cukros, fahéjas szórás is ideális volt, hogy a kanál végén találkozhasson a szám. A tejbegríz ajkunkon mindig kétértelmű érzéseket keltett: egyrészt vidámságot, másrészt pedig kalandos napok ízét.
A menza beszélgetései: Akkoriban a szavak igazi ereje volt. A gyerekek egymás között osztották meg legféltettebb titkaikat: számoltunk, meséltünk a képeslapokkal kapcsolatos érzelmeinkről, mozgalmi mesémről vagy a legutóbbi szülinapi zsíros kalácsról. Képzeljed el, hogy Zsuzsi egyszer komolyan mondta, hogy ő felnőtt korában ananászt fog termeszteni az iskolakertben, és nekünk meg kellett ígérnünk, hogy elmegyünk hozzá olyankor, mikor már beérik!
Tavaszon a zöld szín lágyan tükröződött az udvaron, ahogy a hóvirágok és tulipánok belekeveredtek a tanulás útjába, de néha nehezen találtuk meg, hogyan is érhetjük el a mennyei ízélményt, mert az ebédlő közel volt a régi tornateremhez, egy nostalgia-törmeléket párosítva a tejbegrízel. Az elmaradhatatlan búgó hang szinte folyamatosan kísérte a tányér zúgását; a lényeg, hogy mindig is összejöttünk!
Visszaemlékezés
Egy tál tejbegríz mindig a befejezetlen sztorik boldogságérzete volt. Az iskolai menza ajtózárása után egy helyi képeslapunk megírása volt a következő maradandó köteléke a léleknek. Emlékezhetünk – tudatosan rázzuk a felnőttek napjait, ahogy hosszú hónapokig tartó, piros ponttal dúsított napjaink lezárultak, és már csak a meng.archírokat kérjük: mit emélnek ma felnőttek?
Talán már nem tér lábra a régi menza íze, de jó, hogy megéltük esseségeink emlékét! Te mire emlékszel az iskolai menza világából?
