Emlékszem, amikor az iskola ajtaja előtt állva a puha tavaszi szél fújdogált, a napfény pedig játékosan csillogott a fák levelein. Akkoriban még nem voltak okostelefonok, sőt, még a mobiltelefonok is gyerekcipőben jártak. Az iskola világából a barátokkal közösen átélt kalandok, krétaporos kezek és a hangos, életteli nevetések sosem mentek ki a divatból. De mit is jelentett a suliba járás abban az időben?
Az iskolai reggelek varázsa
A 80-as évek elején, ha meghallottam a szomszéd lány, Annuska édesanyjának hangját, ahogyan kiabálta: „Gyere, öltözz, készen állunk!”, egyből feléledt bennem a reggeli izgalom. A napi „iskolatej” már az ajtón kívül várt, miközben a műanyag tányérban a már jól ismert ízű tejgőzölgött. Kinek ne lett volna valaha is nagy élménye az, amikor a csilingelő iskolabusz ajtaja kitárult, és kiszállva a világra lépve a nap már megkezdődött? Míg a gyerekek összejöttek az udvaron, elhatároztuk, hogy ma valami emlékezetes dolgot csinálunk.
„Képzeld el, hogy ha bejön a fogorvos, ki fogjuk zárni!” – mondta Zoli, a kis csibész a körünkben, akinek mindig volt egy nagyszerű ötlete. Hirtelen mindenki visszafogta a nevetését, hiszen tudtuk, hogy Zoli ötletének nem lesz jó vége. Az iskolapadok, a kréta, a szaggatott füzeteink mesélhetnének, ha tudnának beszélni – tele az órák során elkapott pillanatokkal, a cikizésekkel és a rajzolt kis szívecskékkel a hátsó oldalon.
Újból a táblánál: a rettenetes feleltetés
A tanórák az életünket töltötték ki, de ki ne vágta volna a fejszéjét, ha a tanár éppen hátat fordít? Bizony, nem volt ritka, hogy a Varga tanárnő éppen a gólyák fészkét magyarázva megfordult, és mi mind öten, mint a kis kiskacsák, totyogtunk a hátsó padban. A tanítási órák végén mindig jött a rettegett pillanat: a feleltetés. A szívem majdnem kiugrott, amikor a válaszra várakozó tekintetek engem céloztak és Zsuzsi, a szőke haja mögé bújva, cuppogó ajkaival mutatott rám.
„Anita, gyere gyorsan, olvasd fel a költeményt!” Váratlanul felnőttem az elképzelt hősiséghez. A fejem hirtelen világított, és bár a füzetben sorakoztak a verssorok, az agyam üres volt, mint a kihűlt iskolaudvar. Színpadra lépve úgy éreztem, mintha az összes osztálytársam nézőtérként figyelne, a Varga tanárnő pedig a rendezői székből. „Itt a papírzsebkendő, ha kiborulsz!” – súgta halkan Laci a pad alatt. Kicsit elnevettem magam, és végül tudtam olvasni, de a felettünk lévő krétás tábla szédítő magasságú volt.
A bátor falusi élmények – igazi gyermektársaság
A nyár egy egészen más mesét hozott. Egyszer a tanyán, amikor az öcsémet elvittem a hazai dombok közé, mindig arról álmodoztunk, hogy mi leszünk a legnagyobb felfedezők. Le a grundra, gumírozott bőr cipőkkel, égő napsütésben, hol az estére már összeült a gyerekcsapat. A gyümölcsfák alatt guberálva akadtunk rá a legjobb bújócskára, vagy falusi focira, olcsómatricás lapokkal.
Alig vártuk, hogy megérkezzen a legújabb Papírzsebkendő kártyás játék, hiszen a grund mindig kincstár volt. Az idő minden percét kiélveztük, a ribizli és az eperzamatos levegőt, sőt, még a régi utca sarkán a kék, megpattant Babetta lüktető motorját is, amelynek hű, hű haverja, Marika volt a gazdája. Mindenki tudta, ha a szomszéd gyerek Pista érkezett, ünnep volt, mert ő mindig új ötletekkel és mesékkel készült.
Mi maradt meg a múltból?
Ahogy most visszagondolok az iskolás éveimre, mintha csak a régi bakelitlemezeimet pörgetném. A hangulattal teli vidám pillanatok felejthetetlen hatással voltak életünkre. Talán már nem jön vissza a régi iskola, ahol a gyerekek arcán pattanásként zárultak a hatalmas érzelmek, de az emlékek, amelyeket együtt teremtettünk, örökre velünk maradnak.
Te mire emlékszel ebből az időszakból? A legizgalmasabb felemelkedés a táblánál, vagy inkább a grundon eltöltött napok? A régi iskola zsizsegését, a gyermeki nevetések zenéjét még ma is hallom!
