Az utolsó hófoltok még mindig ott virítottak a vidéki utcákon, miközben a tavasz előhírnöke, a napsütés, bágyadtan próbálta melegebbé varázsolni a levegőt. 1989 tavaszán, gyermekkorom kis falujában, minden nap egy új kalandot ígért; a suli előtti percekben szabadon fedezhettük fel az iskolánk körüli csodákat. Készülj, mert én mesélni fogok neked a barátságom szívveréséről és a varázslatos találkozásokról, amelyek mind egy kicsi, kék iskolatáska és egy piros labda körül forogtak.
A mindenki iskolája
Egy iskolai regél elején állunk, a nap már a kerítés fölött lebeg, és a gyerekek izgatottan csacsognak, áradt belőlük az energia. Az osztályteremben, ahol Feri bácsi volt a tanár, mindenki tudta, hogy a nap végi újdonság vár ránk, a kötelező iskola után szorongva néztem az órát, vágyakozva a szünetre. Barátaimmal, Katival és Józseffel az íróasztalok mögött ültünk, figyelve az órát, ahogy az idő vánszorgott, mint egy lusta macska. Lehetett érezni, hogy az iskolai keretek között valamilyen mágiát rejtegetett a világ. Mert ki ne emlékezne a gyümölcsös ásványvizes üvegre, amit a nagyanyám küldött? „Fáradtak lesztek, ahogy játszotok!” mondta, ahogy megtöltötte az üveget.
Sokszor körbe ültük az udvart, ahol a fák árnyékában vártak a következő kalandok. A hideg reggeli templomi gyümölcsök olasz dalokat idéztek fel, ahogy a gyermeklelkünk szinte magától dalra fakadt. Mindennap végtelen beszélgetéseket folytattunk a jövőről. Ilyenkor mindig megfogadtuk, hogy soha nem válunk el – barátaink voltak a legnagyobb kincsek az életünkben.
Az iskola ízletes titkai
A menza mindent eldöntött, ahogy az ebédszünetek színes kavalkádjához érkeztünk. Minden nap volt egy titkos szlogen: „Ma tejbegríz! És mizu, Ingrid?!” Az ízek felettébb egyszerűek voltak, a tányérokon a hagyományos magyar konyha remekei sorakoztak. De a tejbegríz, az valami egészen különleges volt. A menzai tejes tálakon a gőzölgő tejbegríz mellé az országos megszokások szerint valami mindig kedvesen társult: a háromszínű spriccelő eperlekvár, amit meg kellett osztanunk. Amíg a vidám ebédlőben eltöltöttük az órákat, az ízek és a barátságok összefonódtak, és ebéd után, ha a nap éppen úgy sütött, a narancslé, amit a szüleink hoztak, elkezdett az álmunkban fusson.
Egy alkalommal József, aki minden nap bátorságot gyűjtött, hogy megkóstolja a főzeléket, állította: „Tudod, Ingrid, a szarvaspörkölt nem is olyan rossz. Illetve rég vágyom már kaliforniai rajongásaimra a paradicsomos töltött káposzta helyett!” És mindent elnevetettünk, ahogy a menzában a személyként megélt Való Világra vágytunk. Színtiszta boldogság és akaratlan kaland, amik csak addig tarthatnak, amíg a felnőttek meg nem húsbavalókká váltak.
A nyelek kapcsolata
Emlékszem, hogy amikor hazaértem, sokáig az udvaron játszottam Andreával, az államfőnkkel. Hetekig a hátizsákjainkat cipelhettük a grundra, ahol az „új gyerekosztály” marihuánás felnőtt nője, Marikának mindent megmutattak a gyerekek közti titkos beszólásokról és a bátorságról, amit csak felnőttkorban érthettem meg. Tél végén egy álomszerű találkozást éltünk át, amikor a felnőttek szerint mi nem értettük a szavak mélységét, ha őszintén beszélgetni kezdtünk egymással.
Éppen az utcán kerestük a száguldást a biciklin, és ha jól emlékszem, volt egy emblematikus nyári dalunk: „Valaki üljön fel a Babetta hátára!” De a barátság ezer mókát és álmokat fűzött a nyár emlékébe. Ahogy a napfénybe néztem, olyan furcsa emlékek bukkantak fel, mint a mozi apró hirdetései a falon: „Még mindig nem lehet labdarúgó?”
Az ilyen estén égszínkék lett az éjjel. A csillagok a tiszta sötétben ragyogtak, és tudtuk, hogy a barátságunk minden percét egyre inkább becsüljük.
Te is emlékszel?
Azóta sok víz lefolyt a Dunán, de ezek az emlékek, a tejbegríz íze és a grund varázsa sosem fognak eltűnni. Talán már nem jön vissza a régi iskola ezernyi felfedezése, de jó érzés tudni, hogy megéltük mindezt együtt. Te mire emlékszel ebből az időszakból?
