“Az okos emberek mindig fárasztottak, kimerítettek. Társaságukban mindig úgy éreztem magam, mint valamilyen rosszhiszemű vizsgán. �-rökké figyelnem kellett, mert ők is figyeltek engem, összehúzott szempillák alól, mint vadász a vadat, vajon helyesen felelek- e okos megjegyzéseikre, elég okos vagyok- e ahhoz, hogy ők, az okosak, szóba álljanak velem? Nem, az okosak mindig fárasztottak. S nem is tudtam meg tőlük soha, semmi lényegeset. Többnyire csak azt magyarázták meg, miért nem jó valami: az élet, egy ember műve, a tavasz vagy az ősz? De azt, hogy az élet jó is, a halál természetes, az ember nem egészen reménytelen, nem mondták soha: mert okosak voltak. Az okosság nem bölcsesség. Az okosság kézség, idegrendszerbeli és értelmi fürgeség. A bölcsesség az igazság, a megnyugvás, az elnézés, a tárgyilagosság és a beleegyezés.
Az okos emberek soha nem bölcsek, túl izgatottak ehhez, mintegy állandóan megrészegednek okosságuktól; de a bölcsek mindig okosak is, s ugyanakkor többek ezeknél, mert nem akarnak bizonyítani semmit. Az okosak társaságát kerüld, mert felizgatnak és végül megsértenek. A bölcsek társaságát keresd. Az okosakkal lehet beszélni. A bölcsekkel lehet hallgatni.”
Márai Sándor
