“Azoknak az éveknek voltak színei. Barnák, okkerek, olyan zöldek és kékek, amelyeket az embernek eszébe sem jutna viselni vagy bútortextilre álmodni.
És voltak tárgyai. Műanyag zacskóstejtartó, nejlon otthonka, viaszos vászon terítő vagy éppen a kemping gázfőző.
Paprikás csirke készül. 1980-at írhatunk. Anyu csak látszólag főz. Apu a főszakács, ő a Főnök.
Régi vágású, vastag falú mokkás üvegpohárban keveri a tejfölt és a lisztet, de csak akkor önti hozzá a lángon rotyogó csirkéhez, ha az már olyan puha, hogy szinte rágás nélkül is elolvad az ember szájában.
Nokedlivel ettük. Mi mással?
Apu az egész felszerelést bepakolta a Trabantba, nem gondolja bárki is, hogy tésztával ugyanolyan mesés ez az ételköltemény, mint a szaggatott galuskával.
Uborkasaláta, a héja nélkül, cukorral, ecettel, pirospaprikával, borssal, a tejföl szabadon választott volt.
A kempinggarnitúrán kuporogtunk, és olyan jó ízzel ettünk, amilyennel ma már képtelenség. Glutén, laktóz, beleértve engem is.
Valahogy akkor egyszerűbb volt ez is.
A sátor teraszos, nagy előrelépés volt ez a kis, sima, hálófülke nélkülihez képest. Az esti sátorállítás a tragikomédia és a burleszk egyvelege volt, árokásás kísérte, na és a küzdelem a cövekek beverésével. Akinek nálunk többször hajlott el a cöveke, az előtt leborulok.
Szekrény helyett zsebes pakolórendszer, alattunk nejlon és rongyszőnyeg, arra az esetre, ha esne. Egy pumpa jutott négyünkre, tegye fel a kezét, aki emlékszik arra, hogy milyen volt a gumimatrac íze.
Dög nehéz hálózsák, nyirkos időben megszívta magát vízzel. Esti zuhanyzások – sorban állás után – közös mosdóban. Bulgáriában pedig a legek lege: a guggolós vécé.
A boldogságnak is van színe. Az évek filterezik. Az emlékek öltöztetik. Meleg színek ezek. Jó beléjük feledkezni. És az élményt a paprikás csirke illatával megspékelni.”
Ne pánikolj, sportolj FB oldal
