Azt hiszem, hogy életünk egyik legszomorúbb pillanata az, amikor a nagyszülők házának ajtaja örökre bezárul, hiszen amikor ez az ajtó bezárul, lezárjuk a találkozásokat a család minden tagjával, akik különleges alkalmakkor összejöttek.
Amikor a nagyszülők házát bezárjuk, boldog délutánokat zárunk a nagybácsikkal, unokatestvérekkel, unokákkal, unokaöcsikkel, szülőkkel, testvérekkel.
Még csak ki sem kell mozdulni a házból, a nagyszülőknél lenni az, amire minden családnak szüksége van a boldogsághoz.
A karácsonyi összejövetelek, tele a friss sültek illatával, miközben minden évben átfut az agyunkon: “mi van, ha ez az utolsó alkalom”… Nehéz elfogadni, hogy van egy határidő, hogy egy nap mindent beborít a por, és a nevetés egy távoli emlék lesz a szebb időkből.
A nagyszülők háza mindig tele van székekkel, mert sosem lehet tudni, hogy egy unokatestvér nem hozza-e a barátnőjét, mert itt mindenkit szívesen látnak.
Mindig lesz egy termosz kávéval, vagy valaki, aki hajlandó kávét főzni.
Üdvözlöd az embereket, akik belépnek az ajtón, még ha idegenek is, mert a nagyszüleid utcájában élő emberek a te néped, a te városod.
A nagyszülők házának bezárása azt jelenti, hogy búcsút mondasz a nagymama és a nagypapa tanácsainak, vagy a pénznek, amit titokban adnak neked. Búcsúzni kell az izgalomtól, amikor a konyhába lépünk, felfedezzük a fazekakat, és élvezzük az illatokat.
Ha lehetőséged van még bekopogtatni annak a háznak az ajtaján, és valaki kinyitja neked belülről, használd ki, amikor csak tudod, mert láthatod a nagyszüleidet vagy az idős szüleidet, akik ott ülnek és várják, hogy adjanak neked egy puszit.
“Mélységből a magasságba”
Falusi Hagyományőrzés
