Zsanett vagyok, 29 éves, büszke anya egy egyéves kisfiúnak, Ádámnak. Miután Ádám a világra jött, a férjem, Laci, nem sokkal később azt javasolta: „Az anyám nyugdíjas, próbáljuk ki, hadd legyen ő a bébiszitter, amíg visszatérsz a munkába.”
Első hallásra ez megnyugtatóan hangzott. De ismerem anyósomat, Marcsit: mindent jobban tud, mindenhez hozzászól, és képes összevissza kérdőjelezni. Még a kórházban is mindent tudott: „Ne pelenkázd túl a csecsemőt, simán elvan!” – mondta, pedig láthatóan didergett a kicsi.
Szóltam Lacimnak: „Nem szeretnék naponta állandó nézeteltérésekbe keveredni. Ha Marcsit bízzuk meg a bébiszitter szerepével, nekem nagyobb kihívás lesz tartani a leckét neki, mint saját fiamnak.” Laci előbb nevetett, aztán belátta a helyzetet.
Az eredmény: külső személyt fogadtunk bébiszitternek. Marcsi sértődötten állapította meg, hogy „így értem meg” velünk. Én mégis megnyugodtam. A gyermekem biztonságban van, és a napjaim nyugodtan telnek.
Az esettanulmány tanulsága: nem zárható ki, hogy a család néha nem a legmegfelelőbb segítség. Szeretetből is elkülöníthetjük őket bizonyos feladatoktól.
