Retró és nosztalgiaRetró történetekSztorik

Egy tál tejbegríz és a hónap legjobban várt napja – iskolásévek a 70-es években

Mindannyian emlékszünk azokra a napokra, amikor az iskola négy falán túli világ, a suli utáni kalandok vártak ránk. De mit is jelentett valójában az iskola a 70-es években? Egy tál tejbegríz a menzán, barátok, akikkel megoszthattuk titkainkat, és az az izgalom, hogy végre vége van a tanulásnak…

Egy nap az iskolában: reggel 8-tól 3-ig

A nap korai óráiban, valamikor hajnalban, az óra csengése még meg sem érkezett, lágyan zúgott az alvás, és szüleim már készen álltak az újabb napra. Jóval szürkébb volt az ég, mint a városban megannyi móka és kacagás. Mégis, az iskolai menet előtt mindig ott volt a felemelő tétova remény, hogy talán éppen ma lesz valami különleges. A tantermek mûanyag székekkel tarkított tükröződő, neonfényes világában a tanárok szava akár varázsigévé is válhatott.

A tárgyakat mindig valahogy a gyerekkori képzelet színesítette. A történelem, a földrajz, és persze a legnagyobb killer, a matek… A többiek legnagyobb örömére a korai kávé, a termoszokban hozott kakaó és a régi tanári büntetések meséje sem maradt el. De ami igazán emlékezetessé tette a hétköznapokat, az a kakaómérgezés. Néhány óra múlva jött a legjobban várt csengő hang, ami a nap végén már nem a tanórák végét jelezte, hanem a kaland szép kezdetét: az iskolaudvar.

Iskolai menza: a tejbegríz mantra

Mióta csak az eszemet tudtam, az iskolai menza sosem csalódott meg bennünket. Volt a falatnyi hely, ahol az úgynevezett “szarvaspörkölt” és a “tojásos nokedli” harcához ragaszkodtunk, de a tejbegríz maradt a győztes. Elmondhatatlanul egyszerű, mégis olyan sok emóciót hordozott.

Ezt nem csak az íz miatt mondom, hanem mert a tejbegríz ritka kincs volt: a nap legjobban várt része. A múlt évtizedek tapasztalatain nyugvó konyhákban készült gőzölgő falatok, a nagyi buzgósága és türelme jutott eszünkbe – csodálatos édeskrém, ami mellé néhány kanál cukor járt. Aztán, amikor megérkezett a menzára, a tálamba öntött tejbegríz, a cukros por ámulatba ejtett minket az egyenletes fehérségében.

Egyre csak azt néztem, ahogy a kanál kérlelhetetlenül lágyan csúszik az edényben, csak hogy végül kiszoruljon belőlem a nagy kérdés: “Kinek a tetején van a legtöbb cukor?” Ilyenkor mindenki mélyen belenézett a táljába, a pillantásaink találkozása szoros kötelékké vált. A cukor dömping nemcsak az ízek csatájának nyerését szolgálta, hanem a közös élmény megélését is.

A nyári nap, amikor a biciklivel jártuk be a várost

A menza csodain túl a közös kalandokat nem feledhettük. Születtek a város új hőseivel: mi bicikliversenyeket rendeztünk az utcákon. Te jó ég, mennyire irigykedtünk a legújabb Babetta modellekre, amik felnőtté tették a “bicajos” életet. A hetedik kerület lakótelepi rendőrsége komoly kihívásokkal nézett szembe, amikről a város legendái csak meséltek. Rendszeres vendég volt a falu másik végén az éppen bejárt barátom, Károly, aki a legjobb birkózó lett az osztályban.

Múlik az idő, és a nyarak olyanek voltak, mint egy valódi mese: képeslapra illő biciklitúrák, és magunkkal hozott gyümölcsök a hátizsákban. Akkor, abban a forró napfényben nem volt nagyobb szabadságérzés, mint a hastorto úgynevezett „fájmennyi” nyerésével a barátmostáknak.

Közös emlékek: a jó borok és a házibulik varázsa

A naplementéig sokszor maradtunk kint. Emlékszem, mikor az udvarunkon a barátokkal összeültünk, hangszerek, magnók, és tipikus lemezek varázsoltak nosztalgikus hangulatot. A hanglemezek felkerültek a lemezjátszóra, és csendültek a slágerek, amik valahol a szívünkből húzták elő a legjobbat. A “kínai fröccs” vagy a “házibuli gasztro” hagyományaink lett, ami már a felnőtté válás rítusának számított. Mert együtt voltunk, nevetve, zenélve, dübörögve a tipegés közben.

Most, amikor rágondolok azokra az időkre, eszembe jut, hogy az élet egyszerű, de annál színesebb része, amit az otthonunk udvarán, egy barátsággal keltett öröm váltott valóra. Minden élethelyzet magában hordozta a jövőt, amit akkoriban még nem tudtunk értékelni.

Tény, hogy ezek a csodálatos évek kitették számunkra, hogy mit is jelentett a közösség. A kicsi érintések, a nevetések, a koszorúk, és a zöldebb tavaszi növények. Mindent a „felnőtté válás” határvonalán, miközben kiszippantottuk a nap sugarait az iskolaudvarról.

Te mire emlékszel ebből az időszakból? Van olyan élményed, ami végigkísérted? Talán már nem jön vissza – de jó, hogy megéltük!

Ezeket láttad már?

/ 5.

Mazsola vagyok, a Bikuci alapítója és főszerkesztője. 2012 óta válogatom és szerkesztem a vicceket, mémeket és rejtvényeket. A célom, hogy a klasszikus és az új poénokból a legjobbakat hozzam el, hogy mindig legyen itt valami, ami megmosolyogtat.

Most ezeket olvassák a legtöbben

Megosztás