Tintaillat, gyöngybetűk az agyban, és a csengő hangja, amely minden egyes órákat jelezve, ritmust adott a gyerekkorunknak. Az iskolás éveinkben tettem barátságokat, tanultam meg a türelem és a szeretet fontosságát. Emlékeztek még arra az érzésre, amikor a két nagy, kék cipősdobozban őriztük azokat az értékes szegmenstársakat, és most mi, a felnőttek, úgy nézünk vissza rá?
Tavaszi iskolakezdés a balatoni sulikban
A 80-as évek elején, egy kis város iskolájában tanultam. Az iskolaépület régi, de hatalmas volt, a zöld udvaron játszottunk a nyári napfényben. Emlékszem, a tanárok osztálytermekben tanítottak, ahol az óriási zöld táblán fehér krétával írták kis diákjaink jövőjét.
Márciusban, a napfényes, tavaszi reggelen, amint a csengő csilingelt, izgalom töltötte el a gyomromat. Az új tanév elkezdődött, és én izgatottan léptem be a terembe. Az iskolai tejet a második órában osztották ki, a kis üvegekben ott sorakoztak a fehérborítós dobozok, amiknek mindig különös illata volt. Az íze viszont, nos, azt nem felejtem el: vagy laktózmentes volt, vagy nem, de akkor mindenkinek el kellett viselnie. A tanár néni mosolygott, ahogy az üvegeket osztotta, és mindenki figyelte, ki tud normálisan inni, és ki az, aki széttöri a dobozt.
Itt kezdődtek a barátságok, a kezek egymásra tapasztott szorításaival, és a nevetséges pletykákkal. A hátsó padsorban ültünk, ahol az óra alatt a házi feladatunkat írtuk, minden második héten pedig csereberélés ment. A kék golyóstollaktól kezdve a piros ceruzákig minden mozgott, mint egy igazi kereskedelmi forradalom.
Vasárnapi ebéd és az iskola íze
Otthon, a konyhában, a vasárnapi ebédek mindig varázslatosak voltak. Az illatok keveredése, többféle tojásos étel, kicsit megszórd remegő sóval és borssal, a nagyi lába alatt, akit a konyhiasszonyok nagymamájaként a „legnagyobb tanár” tisztelettel illetett a család. Megjött az írásbeliség, sikerült mindenkinek a tankönyveket beszerezni, ami ledőlt a konyhaszekrény tetején, miközben a vacsoránk főtt: gulyás, zöldségekkel, és újdonságokkal, amit a piacon szereztünk be.
Ezek a vasárnapok ritkák voltak. Tanultam, hogy az étkezés nem csupán a táplálkozás folytatása, hanem egy összekapcsoló erő is. Az asztalnál ülve meséltünk, vitatkoztunk, nevettünk, és a nagyi mindig tonnaszám főzte a legjobb süteményeket, amivel a „famíliám” örök érvényű kötelékeit ápoltuk.
De a legkombináltabb pillanatra azt hiszem a süteményfeltálalásnál került sor. A nagymama dicsérte a felnőtteket, hogy milyen jól főztek, míg mi, gyerekek, szalvétába rejtett pogácsát, ami minden bulira igazán „retrónak” számított, szeretettel átadtuk az újdonság szagát, és figyeltük, hogy ki a legerősebb nyelvű a csoportban.
Emlékszem, minden falat birtokomban volt, és alig vártam, hogy elmondhassam a barátaimnak, mennyire különlegesek ezek az ízek. Sokan közülük most már elmentek, de a vasárnapi ebéd örömét soha nem fogom elfelejteni.
Közös nosztalgia, és az emlékek ereje
Visszagondolva, úgy érzem, hogy ezek az emlékek nemcsak a gyerekkoromból fakadnak. Szavak, érzések, és az a különleges március, amikor az őszinte röhögések mindig győztek a semmiért. Azt is tudom, hogy ezek a pillanatok nem csak nekem, hanem sokunknak fontosak. A közös játékaink, a titkos bunkereink a grundon, és a felcsúszott, elhalványult fényképek mind a haverság erejéről szól.
Miközben a szívünkben őrizzük ezeket az emlékeket, elgondolkodom: te mit szűrtél le az iskolai éveidből? Mi az, ami örökre megmarad?
Talán már nem jönnek vissza ezek az idők – de jó, hogy megéltük!
