Az iskolás évek mottója talán így szólhatott: „Iskolába járás, és mindent megorzsálni!” Amikor az ember megkérdezi, mikor volt a legcsodásabb időszak az életében, sokan a gyerekkort említik. A „nem volt telefonunk” időszak – ez volt az inspiráló évek ideje, amikor az udvaron hancúrozva töltöttük a napjainkat. Képzeld el a Móricz Zsigmond Iskola udvarát a 80-as évek közepén – az illatok, a nevetések, a barátok. Itt felejtkeztünk el arról, hogy vajon mit hoz a jövő, mert csak a pillanatra figyeltünk.
Az iskolaudvar: Gyerekek birodalma
A Móricz Zsigmond Iskola egy tipikus, szocialista időket idéző, szürke téglából készült épület volt a város szívében. De bent, az osztálytermek mögött, a gyerekszívekben egy más világ élt. Az udvar, a fák alatt meg-meg-megbújó árnyékokban, a gyerekek birodalma volt. Itt minden barátság, minden fontos titok született. A sárga akácfák, melyek tavasszal virágzásukkal mesés illatfelhőbe burkoltak minket, a legjobb színhelyek voltak a bújócskához és a gombafocihoz. A fák alatt zöldellő fű, a kőből készült padok és a régi, rozsdás hinták nem csupán helyszínek voltak; ők voltak a közös emlékek tanúi.
Egy szerdai napon, ahogy eső után szétszóródott a napfény, csodálatos felfedezések vártak ránk. A barátainkkal együtt kezdtük a napot lövöldözéssel, és a „bunkerezéssel” a szünetben. Képzelj el minket, gyerekeket, sárga pólóban, farmernadrágban, a legújabb slágereket dúdolva, amelyek a rádióból csendültek fel. A legnagyobb kincsünk a barátság és a közös játék volt. Soha nem érdekeltek az elektronikus játékok, hiszen a természet adta kihívások voltak a mindennapjaink. Ki lehetett legyőzni a legmélyebb gödörből, kinek a fakanala a legjobb az akác alatti szabad tűzön?
A nyári tábor emlékek: A varázslatos felnőttek nélkül
Az iskolai évek fénypontja a nyári táborok voltak. Az emlékeket nem csupán a színes imázsokban őrizzük, hanem inkább a felejthetetlen ízekben. Itt barnult a bőrünk, miközben a legjobb baráttal a füves dombon lecsúsztunk a lécen, és ez volt az első alkalom, amikor kötöttünk a nagy pillanatunkhoz. Osztálytársaink körében a tábor szokásos menüje mindenki kedvence volt: lekváros kenyér, tejeskávé a hűvös reggelén. Emlékszem, hogyan álltunk sorba, és vártuk a nagy tányérjainkat. A „zöld főzelék” sosem számított különlegességnek, de meg kellett tanulnunk, miről is szól az igazi közösségi élmény – a megosztás öröme.
Az udvaron heves viták robbantak ki, hogy melyik csapat nyeri meg az „üzengetős” játékot, és senki sem akarta elhinni, hogy a kislány az eddig titkolt sárga napernyője a legnagyobb trükkje. Ekkor megtanultunk együtt nevetni és versengenünk, de legfőképpen barátokká válni. Ebben a táborban szerelembe estünk a szabad ég alatt, a csillagok alatt töltött éjszakák mámorával.
�-rökre megmaradó emlékek
Ma, amikor többé már nem létezik a Móricz Zsigmond Iskola udvara, emlékeik mégis itt élnek velem. Az akácfák ma már megöregedtek, de a gyermeki nevetés hangjai még mindig visszaverődnek a levegőben. Sokan kérték tőlem, hogy meséljek a régi időkről, arról a csodás nyárról, amikor a barátaim voltak körülöttem, és minden pillanat örökké tartott.
Azt hiszem, ez az, amit sokan keresnek ma is – az idő, amikor a másokkal megélt pillanatok voltak a legjobb barátaink. Talán már nem jönnek vissza ezek az állapotok, de jó, hogy megéltük, és most már én is tudom, hogy bármikor megoszthatom őket másokkal.
Te mire emlékszel ebből az időszakból?
