Ki ne emlékezne a kiszáradt, morzsalékos kenyérre, amit felnőttek már egy órával az indulás előtt korbáccsal kente ki a nagy lábasból? A 80-as évek iskolai kirándulásai nem csupán az osztálytalálkozók színtere voltak, hanem szíveket impulzáló kalandok is, tele izgalmakkal és gyermeki felfedezések csodájával. Te is érezted valaha az izgalmat, hogy valami nagyon különleges dolog vár rád a busz ablakán túl?
A találkozás napja
Egy szép tavaszi reggel, a napfény ezerféle színben csillogott, amikor az osztályunk összegyűlt a tanév egyik legjobban várt eseményére: a éves iskolai kirándulásra. Szeptember óta gyűjtöttük a képeslapokat, hogy esélyt nyerjünk arra, hogy a szüleink velünk tarthassanak az útra. Az anyukám már készítette az útravalót: egy hatalmas szendvicset – a kedvencemet, felvágottal, lila hagymával és rengeteg mustárral – és néhány gyümölcsöt. A hátizsákomban már ott lapultak a legújabb comicok, hogy legyen mit olvasnom a szünetekben.
A busz egy szürke csoda volt, a tipikus NDK-s gyártmány, ami bármely gyerekszemmel különlegesnek tűnt. Az ablak mögött ülve szorosan öleltük egymást, hiszen ez volt a teljes osztály legfontosabb napja, és bár mindenki feszélyezte a másikat, a barátságtalanság arra az egy napra elolvadt.
Tiszta szívvel a felfedezőúton
Már a buszúton is hangos nevetés kísérte minden egyes megállót. Hogy eljuttassanak minket Kápolnára, ahol egy szép kis ösvény várt ránk, a köré épített legendákkal. Egyik kedvenc emlékem, amikor az egyik osztálytársam, pogácsát keresve, beleütközött egy irdatlan nagy pocsolyába. Az egész osztály dőlt a nevetéstől, miközben ő, a legkisebb és legháklícióbb srác, próbálta megoldani a krízishelyzetet. Később meg is kaptuk az ígéretet, hogy az ő pocsolyába lépése már egy legenda lesz!
Az érkezésünkkor beléptünk a varázslatos erdőbe, ahol színes pillangók táncoltak, és a fák között madarak csicseregtek. A tanárunk, az elengedhetetlen János bácsi, felajánlotta, hogy ő mesél helyettünk. Kérdésekkel bombáztuk, ő pedig mindig tudott valami izgalmas történetet a környékről.
Az első megtalált kincsem az volt, amikor egy szederbokoron átbújva megtaláltunk egy régi gyümölcsöt, aminek az ízén azonnal érezni lehetett, hogy nem csak a napfénynyel lettünk gazdagabbak, hanem valami különleges kalandban is részt veszünk.
Ahogy a hazaérkezés is varázslatos
Mire elérkezett az idő, hogy hazainduljunk, a nap már alacsonyan járt az égen, és az utolsó napsugarak meleg fénye láthatóan mindenkit boldoggá tett. Az úton visszafelé sem csillapodott a derű, hiszen a gyerekek arról beszélgettek, hogy ki mit szeretett a legjobban a kirándulásból. A legfelkapottabb téma mindig a szeder és a felnőtt kék szoknya, aki úgy nézett ránk, mintha a világ legjobb csapata lettünk volna.
A busz végül visszahozott minket az iskolához, de a szívünkben olyan élményekkel gazdagodtunk, amit sosem felejtenénk el. Otthon az anyukám már várt a vacsorával, és kért, meséljek neki a nap eseményeiről.
Te mire emlékszel ebből az időszakból? Emlékszel, hogyan éltük meg a felfedezéseket? Talán már nem jönnek vissza ezek a napok, de jó tudni, hogy megéltük őket!
