Ki ne emlékezne arra a kis izgalomra, ami a suli utáni snack előtt fogta el? Az óra végén a gyerekek összesúgtak, kiválasztották a legjobbnak tűnő helyet, ahol végre megfejthetik a menza rejtelmeit – és persze, az iskolai tejbegrízt, ami annyira sokat jelentett nekünk. Emlékszel, amikor a menza illata keveredett a gyermeki nevetésekkel? Azok a hosszú ebédidők, amikor a délután későbbi óráit terveztük, minden csepp ételtől elválaszthatatlanná váltak.
A menza bűvöletében
A ’80-as évek iskolaélménye egyenesen az étkezőben kezdődött. Az első csengő megjelenése után, egy elfogadhatóan színes menza falán sorakoztak az éhes gyerekek, fáradt tanáraik után kapaszkodva. Az ebédlő két hosszú asztala tele volt fényes fakanalakkal és műanyag tálcákkal. Mindenki tudta, hogy a jól megválasztott hely, amely a legközelebb volt a konyhai kiszolgáló ablakhoz, előnyben részesült.
A menzás nénik szigorúak voltak, és persze, kedvesek is. Konyhás néni kiadta a porból készült ételeket – a tejbegríz volt a sláger. Igazából mindig is az volt. Azok a lágy, sűrű falatok, amik egy tökéletes, édes vanília sodóval párosultak. Ha valaki ügyesen cselezett, még egy pici csokiöntetet is kaphatott – ez maga volt a menza luxusa!
Néha egy osztálytársnak nyílt a zsebében maradt maroknyi garas, hogy bótban vásárolt édes zsemle kísérletezzen. De a tejbegríz volt a főszereplő: sokan közülünk csak azt vártuk, hogy ez az étkezés végül egy jó kis beszélgetésbe torkolljon. Főleg a gyerekek, akikkel a legjobb kalandokat terveztük a nyári szünetre.
Az ízek és emlékek átlátszó hálója
A legemlékezetesebb pillanatokat persze nem lehet egyedül a menza ételeire építeni. Olyan bátor gyerekek voltak, mint Ádám vagy Zsófi, akik mindig ki merték nevetni az összes finomabbnál-finomabb ételeket, amik a menza asztalán tolongtak. “A tejbegríz fűszerezi meg a szünetet!” – mondták, amikor már már-már kicsapongtak a mosolygásból, míg egy-egy kanál már el is akadt a szánkban.
Emlékszem a napra, amikor mi, a „tejből megélhetők” úgy döntöttünk, hogy mi is elindítunk egy tejbegríz-versenyt. Mindenki hozott magával egy fakanalat, és a tanárok, akikről valamiért sosem gondoltuk, hogy belemennek, jókedvűen támogattak minket. “Így kell, éljen a tejbegríz!” kiáltottuk egybehangzóan, és a menza mosolygó arca azóta is megmaradt.
A csonttalan husiért küzdeni, a baráti taps és viccek vidám változatai örök emléket hoztak a barátságainkhoz. Emlékeink fonalait szövi össze az éttermek hosszú, négyzet alakú ablakai, a hamisítatlan retro ízek varázsa és a menza körüli őszinte öröm.
Egy íz, ami örökre megmarad
Ma, évekkel később, a tejbegríz és a menza már csak egy távoli emlék. Mégis, amikor egy pohár tejhez nyúlok, eszembe jut a színes tálca, a konyhások mosolya, a barátok, akikkel a menzán egyesültünk. Az iskolaévek varázsa máig megvan – a piciny asztalok, a sok nevetés és az otthoni tejbegríz rajongása.
Te mire emlékszel ebből az időszakból? Milyen ízek, élmények maradtak meg benned? Talán sose jön vissza az a kor, de jó, hogy megéltük!
