Karcokat cipelünk a szívünkön.
De olyan mélyeket, amiket ha ideig-óráig képesek is vagyunk lefedni egy sebtapasszal, a könnyeink feláztatnak, és újra fájni kezdenek, ha hozzájuk ér a csípős valóság.
Nem kell sok, csak egy kép, egy hang, egy változó az életünkben, és máris ott vagyunk a fájdalmas múltbéli pillanatban, ami valójában sosem múlt el. Mindig velünk van, csak nem veszünk hosszú ideig róla tudomást.
És aztán megtörünk, és nem tisztulunk a zokogástól sem, mert ezt a fájdalmat nem moshatja le asemmi csak úgy.
Hiába sírjuk álomba magunkat, a karcok megmaradnak, és a sebtapasz leválik újra és újra.
Addig marad ez így, amíg a tettek mezejére nem lépünk, amíg tűt és cérnát nem ragadunk, hogy összevarjuk azt a mély karcot, de ahhoz bizony bátorság kell.
Mert a varrás fájdalmat okoz.
Amíg varrsz, piszkosul fog fájni a szíved, vér csorog végig majd a kezeden, a saját véred, így félelemből nagyon sokáig maradsz a raktapasz múlandó megoldásáig.
De tudod, hogy elkerülhetetlen, hogy varrni kezdj.
És tudod, hogy csak te vagy képes megtenni, mert te vagy az, aki a leghatékonyabban zárhatná be a sebet.
Akkor is ott marad egy heg, bizonyosságul, hogy megtörtént, ékeskedve a szíveden, hogy sose felejthesd el.
Végül nem is fogod, de ha kezeled… Ha elkezded kezelni, legalább már nem fog fájni, ha valami hozzáér.
-Agárdi Zsóka-
