A Balaton, mint minden évben, most is közös családi kikapcsolódás helyszínéül szolgál. Ám idén elemi erejű élmény tört ki bennem, ami nem a szokványos “balatoni lazulás” jegyében zajlott. A nyaralás során olyan dolgot tapasztaltam meg, amitől a mai napig könnyekkel teli szemmel gondolok vissza. Ott ültünk a parton, élveztük a nyüzsgést, a nyaralás szabadságát, a hangulatot, amikor szembe ötlött velem a méltatlan helyzet.
Számos vendéglátóhelyen megtapasztaltam, hogy az emberek nem gondolkodnak azon, mennyi ételt dobnak ki a kukába, amikor eltelnek, vagy ha valami nem ízlik nekik. Nap mint nap rengeteg étel menne a szemétbe, miközben számtalan embernek jelentene felbecsülhetetlen segítséget, ha hozzájuthatna ehhez az “elvetett” táplálékhoz. Nem vagyok se környezetvédelmi aktivista, sem szociális dolgozó, de ez a látlelet arra ösztönzött, hogy miért is ne tehetnénk mást egymásért.
Láthatóan volt egy fiatalember, egy hajléktalan, aki végig kísérte a fahegyről a bőséges ételhullámokat, helyben kukázni kényszerülve, hogy végre valamit lecsaphasson a gyomrába. Az elmúlt időben borzalmasan sokszor láttam már ilyet, de ez a helyszín, a Balaton, a nyaralók között… különösen megrendített.
Igen, megtettem a “bátor” lépést, és odament a megmaradt ételeimmel: egy adag töltött lángossal és egy tányér bablevessel. Egy szót sem mondtam, csak nyújtottam a tányérokat. A férfi eleinte lesütött szemmel bólintott, aztán amikor a szemembe nézett, könnyes szemmel köszönetet mondott. Valami úgy hozta, hogy le is fényképeztem ezt a pillanatot. Ennyi lenne az egész. Mindenki tud segíteni, aki akar. Adjunk teret a szolidaritásnak. Köszönöm, hogy velem tartottál eddig a történetemben propagált eszmék során, elnézést a hosszas kitárulkozásért.
