A madarak azért vonulnak, mert az év bizonyos szakában máshol találnak olyan feltételeket, amelyek mellett túlélni és szaporodni is tudnak. A vonulás szabályozott, visszatérő mozgás a fészkelőterület és a telelőterület között, nem egyszerű elköltözés. Az is belejátszik, hogy a táplálék nemcsak északon, hanem a trópusokon is változik, vagyis sok fajnak ott is mennie kell, ahol elsőre állandónak tűnne az élet.
A Földön élő több mint 9000 madárfaj mintegy kétharmada vonul, és bolygónk vonulási útvonalain összesen körülbelül 50 milliárd madár mozog. Ez nem egyetlen nagy, mindenkire érvényes minta. Vannak állandóan vonulók, részleges vonulók, és olyan fajok is, amelyeknél a kor- vagy ivarcsoportok egészen másképp viselkednek.
Mi alakította ki a mai vonulási útvonalakat?
A válaszban a földrajz legalább akkora szerepet kap, mint a táplálék. A tengerek a szárazföldi madaraknak, a szárazföld a tengeri madaraknak lehet akadály. A nagy sivatagokat is sok faj kerüli; a hazai hosszú távú vonulók számára a Szahara különösen nehéz szakasz. A magas hegyvonulatok szintén meghatározzák az útvonalakat: Észak- és Dél-Amerikában ezek inkább észak-déli irányban húzódnak, Eurázsiában viszont kelet-nyugati irányban, ezért sok madárnak ki kell őket kerülnie.
Régi földtörténeti viszonyok is benne maradtak a madarak mozgásában. A kontinensek régen nem ugyanott feküdtek, mint ma: Észak- és Dél-Amerika különálló volt, Európa pedig kapcsolatban állt Afrikával. Emiatt az is előfordul, hogy a mai útvonalak első látásra egészen furcsának tűnnek.
Nem minden évszakos mozgás vonulás. A költési időszak és a valódi vonulás között ott van a diszperzió, amikor az irány nem kötött, sőt több fajnál a későbbi vonulási iránnyal épp ellenkező is lehet. A gémféléknél például a fészekből való kirepülés után előbb északi mozgás figyelhető meg, és csak később fordul délre az út. Az expanzió pedig új területek meghódítása: az adott madár nem tér vissza a születési helyére vagy annak közelébe.
Miért lett egyes fajokból gyorsan vonuló madár?
A jégkorszak után sok faj a túléléshez használt refúgiumokból terjedt tovább észak felé. Az északi területeken az év egy részében bőséges a táplálék, és kisebb a versengés a forrásokért, ezért ott érdemes költeni. Az év nagyobb részében viszont ugyanott zordabbak a feltételek, így vissza kell húzódni dél felé. Ebből alakulnak ki az egyre hosszabb évi mozgások, és egy korábban állandó fajból viszonylag gyorsan vonuló életmódú madár lehet.
Jó példa erre a csicsörke. Az 1800-as években még állandó faj volt a mediterráneumban, a 19. század végén terjeszkedni kezdett, az 1960-as évekre pedig már Skandináviát is elérte. A legészakibb területeken vonulóvá vált, a közbülső részeken pedig részleges, vagyis parciális vonuló lett.
A régi terjeszkedési irányok sokszor megmaradnak a fajok „genetikai emlékezetében”. Ez látszik a hantmadáron is: az északi féltekén széltében elterjedt faj minden egyede Észak-Amerikától Északkelet-Ázsiáig Afrika egy viszonylag kis területére vonul telelni, miközben átrepülik az Atlanti-óceánt vagy Ázsia nagy részét. Pedig Dél-Amerikába vagy Dél-Ázsiába könnyebben is eljuthatnának.
A Kárpát-medence pintyféléi szintén ezt a történetet mutatják. A kenderike, a meggyvágó és az erdei pinty az Appennini-félszigetre vonul, a tengelic a Balkán-félszigetre, a zöldike pedig mindkét területre.
A madárvonulás így nem pusztán a hideg elől való menekülés. Táplálék, akadályok, jégkorszak utáni terjeszkedés és régi útvonalak együtt formálják. Ha egy faj útja szokatlannak tűnik, sokszor éppen a múltja magyarázza meg.
Ha egy madárvonulás elsőre érthetetlennek látszik, érdemes a földrajzi akadályokat és a faj régi terjeszkedési útját megnézni.
