Az aratás utáni vacsorán még mindenki látta az utolsó zsák búzát a szekér mellett. Mire besötétedett, a zsák eltűnt, és két rokonság régi sérelmei egyszerre kerültek az asztalra. A kenyérnek szánt gabona keresése végül oda vezetett, ahová egyikük sem akart benézni.
Nosztalgikus, fiktív történet – a szereplők és az események kitaláltak.
A zsák, amelyre már előre számítottak
A por még ott ült az arcokon, a kendők szélén és a férfiak izzadt inggallérján, amikor az udvaron megterítették a hosszú kecskelábú asztalt. A júliusi nap lebukott a diófa mögött, de a vályogfal ontotta magából a meleget. Ilona hagymát vágott a deszkán, mellé vastag kenyérszeleteket tett, a zománcos kancsóból pedig savanykás kútvizet töltött a poharakba. Nem volt ünnepi vacsora, mégis annak számított: estére végeztek a család kis darab földjén termett búza behordásával.
A szekér mellett három zsák állt. Kettőt délelőtt elvittek, mert abból törlesztették a tavasszal kölcsönkapott vetőmagot és a fuvar árát. A harmadik, a foltozott oldalú maradt a Farkas családnak. Ilona már fejben elosztotta: valamennyi őrlésre megy, valamennyit félretesznek, hogy ősszel ne kelljen minden vekniért számolgatni az aprót. Amikor a vacsorához leült, még odanézett a zsákra. A száját kenderkötél fogta össze, az oldalán fekete tintával egy régi, elmosódott malomjel látszott.
A munkában Ilona bátyjának családja, a Kelemenék is segített. A két rokonság egy utcában lakott, de három esztendeje úgy kerülgették egymást, mint az udvaron felejtett gereblyét. A sértődés egy kölcsönadott lószerszámmal kezdődött, amely törötten került vissza, és azóta minden hiányzó tyúk, elkésett segítség és félreértett mondat újabb csomót húzott közéjük. Az aratáshoz mégis kellettek egymásnak. Nappal együtt dolgoztak, este azonban külön kupacban ültek az asztal két végén.
Sötétedés után üres volt a helye
A férfiak éppen azt vitatták, hajnalban ki vigye vissza a kölcsönkért szekeret, amikor Ilona tizennégy éves fia, Pista kiszaladt a csűrhöz. Egy marék szalmát akart hozni az istállóba. Pillanatok múlva úgy állt meg az ajtóban, mintha elfelejtette volna, miért küldték. Aztán a szekér mellé mutatott. A földön csak a zsák kerek nyoma maradt, mellette szétszóródott néhány búzaszem.
Először senki sem szólt. Ilona férje, Sándor felemelte a petróleumlámpát, és körbejárta a szekeret. Benézett a saroglya alá, a csűrbe, még az üres disznóól ajtaját is feltépte. A zsák nem volt sehol. A kaput nem zárták be, hiszen egész nap jöttek-mentek rajta. Az utcán már csak a békák hangja és egy távoli kerékpár csengője hallatszott.
Sándor tekintete az asztal másik végére csúszott. Nem vádolt meg senkit, de nem is kellett. Ilona bátyja, Kelemen Jóska lassan letette a bicskáját. Azt kérdezte, talán az ő tarisznyáját is átnéznék-e. Sándor erre azt felelte, hogy aki tiszta kézzel ül az asztalnál, annak nincs oka megsértődni. A mondat után a vacsora véget ért. Jóska felesége felállította a két lányukat, és már indultak volna, amikor Ilona az útjukat állta. Nem azért, hogy marasztalja őket, hanem mert félt: ha most elmennek, a gyanú reggelre bizonyossággá keményedik az egész utcában.
Lámpafénnyel járták végig az udvarokat
Ketten az utcát nézték át, mások a kert alját és a szérűskertet. A gyerekeket hazaküldték, de Pista a kerítés mellett maradt, és onnan figyelte a lámpák mozgó sárga foltjait. A porban keréknyomok futottak mindenfelé, hiszen egész nap szekerek jártak. Találtak elszakadt zsineget, egy csomó pelyvát és egy fél pár ócska kesztyűt, de a búzának nyoma sem volt.
A keresés közben előkerültek a régi mondatok is. Sándor felemlegette a törött lószerszámot. Jóska azt, hogy annak idején ő hozott orvost Ilonához téli hóban, mégsem hallott érte köszönetet. Az asszonyok csitították őket, ám mindegyikük hangjában ott remegett a szégyen. Egy zsák gabona miatt kutatták át egymás udvarát, miközben néhány órával korábban ugyanabból a kulacsból ittak a tarlón.
Csak Sándor anyja, Teréz nem vett részt a keresésben. Az öregasszony a tornácon ült, két kezét a fekete köténye alatt összekulcsolva. Ilona először azt hitte, elfáradt. Aztán észrevette, hogy Teréz sáros papucsa mellett friss búzaszemek hevernek. Nem sok, talán öt-hat szem, de a tornácot délután felsöpörték.
Ilona letette elé a lámpát. Nem kérdezte, ki vitte el a zsákot. Csak azt mondta: „Édesanyám, hová tette?” Teréz sokáig a láng kormos üvegét nézte. Végül felállt, magára vette a vállkendőjét, és elindult a hátsó kapu felé. A többiek szó nélkül követték.
A régi mosókonyhában várta őket a búza
A zsák Kelemenék udvarának végében, a használaton kívüli mosókonyhában állt. Egy bádogteknőt támasztottak elé, mintha évek óta hozzá sem nyúlt volna senki. Teréz délután, amikor a férfiak a lovat itatták, talicskára tette, és a kertek alatt áttolta. Nem magának vitte, és nem is Jóska kérte tőle.
Kelemenék kisebbik lánya, Marika hetek óta gyenge volt. Az orvos pihenést és rendes ételt mondott, de a család kamrájában már csak kukoricaliszt és kevés bab maradt. Jóska büszkeségből nem kért a húgától. Teréz viszont hallotta, amikor a kislány azt kérdezte az anyjától, mikor sütnek megint fehérebb kenyeret. Úgy gondolta, átteszi a zsákot, aztán később beszél Ilonáékkal. Nem számított rá, hogy rögtön keresni kezdik.
Sándor arca a lámpafényben vörös volt. Azt kérdezte az anyjától, hogyan adhatta oda azt, ami nem csak az övé. Teréz nem védekezett. Azt felelte, valóban nem volt joga elvinni. De nekik sem volt joguk egy üres zsákhelyből tolvajt csinálni. Jóska ekkor a zsák köteléhez nyúlt, hogy visszavigye. Ilona azonban rátette a kezét.
Sokáig egyikük sem mozdult. Végül Ilona azt mondta, a zsák fele maradjon itt. A másik felét reggel együtt viszik a malomba, és amikor liszt lesz belőle, kétfelé mérik. Sándor tiltakozni akart, de Pista váratlanul megszólalt a háta mögött: kenyérből úgyis könnyebb felezni, mint a szégyenből. Senki sem nevetett, mégis oldódott valami a levegőben.
Hajnalra már nem ugyanaz a két család állt az udvaron
Visszamentek Farkasékhoz. A hagyma megszáradt a deszkán, a kenyér széle megkeményedett, a kancsó oldaláról felszáradtak a vízcseppek. Jóska visszaült az asztalhoz, Sándor pedig elé tolta a pálinkáspoharat, amelyhez vacsora óta senki sem nyúlt. Nem kértek bocsánatot hosszú mondatokkal. Jóska csak annyit mondott, hogy a lószerszám árát ősszel megadja. Sándor azt felelte, előbb hozzák rendbe együtt.
Teréz az asztal végén morzsolgatta a kenyér héját. Ilona egyszerre haragudott rá és értette, miért tette. Tudta, hogy másnap ugyanúgy be kell osztaniuk mindent, és a fél zsákból kevesebb liszt jut majd télire. Mégis rosszabb lett volna megtartani az egészet úgy, hogy közben egy rokoni házban szégyenből hallgatnak az éhségről.
A petróleumlámpa hajnal előtt aludt ki. Addigra megbeszélték, hogy Jóska hozza a lovat, Sándor felrakja a zsákot, Pista pedig elkíséri őket a malomig. A búza nem lett több attól, hogy megfelezték. Az udvar azonban tágasabbnak látszott, amikor a két család ugyanazon a kapun indult haza.
Reggel a foltozott zsák ismét ott állt a szekéren, de már senki sem nevezte az utolsónak. Két ház kenyere volt benne, és egy régi harag vége, amelyhez végül egyetlen szem búzát sem kellett hozzáőrölni.
