Ötvenéves lettem két hete. Nem éreztem magam túl jól aznap reggelén… eltűntem reggelizni. Feleségem nem kívánt jó reggelt, hát még nem is köszöntött fel. A gyerekeim sem szóltak hozzám, teljesen figyelmen kívül hagytak. Mire munkába értem, végig lehangoló érzések gyötörtek. Ám amikor beléptem az ajtón, Mari, a titkárnőm felállt és azt mondta: sok boldog születésnapot, főnök! Hát, ettől némi vigasz jutott nekem. Legalább valaki gondolt rám!
Délig dolgoztam. Pontosan 12 órakor Mari bekopogott és javasolta:
– Főnök, mi lenne ha ma, születésnapja alkalmából, kettőnk kettesben elmennénk ebédelni? Nem a szokásos helyre gondoltam, hanem egy csinos, vidéki kis étterembe, hogy igazán magunkra koncentrálhassunk. Ittunk két Martinit, és elégedetten távoztunk a jó ételek után.
A hazatérőben Mari felvetette: Tudod mit, ma olyan szép a nap, ráadásul ma van a születésnapod. Nem kell visszamennünk az irodába! Vegyük fel helyette az irányt a lakásomra, és ott fogyasszuk el a délutáni kávét! Így hát felmentünk a lakására. Egy újabb kört vezettünk Martiniből, majd békésen elszívtunk egy-egy szál cigarettát.
Ezután Mari azt mondta, hogy szeretne valami kényelmesebbet viselni. Elment a hálószobába, ígérve, hogy hamarosan visszatér. Néhány perc múlva valóban visszatért. De nem volt egyedül. A kezében tartott egy születésnapi tortát, és mögötte haladtak a feleségem, a gyerekeim, és a legközelebbi munkatársaim. Azt énekelték: Boldog születésnapot! Én pedig ott ültem a kanapén… és… rajtam kívül a zoknimon semmi más nem volt!
