„A bántalmazó családtagokkal való kapcsolattartàs nem kötelesség.”
Van, aki elítéli azokat, akik távolságot tartanak a bántalmazó családtagjaiktól. Azt mondják: „De hát az anyád! A nagyanyád! Család az család!”
Na, ez az a mondat, amitől az ember legszívesebben elfordulna.
Mert aki ilyet mond, az nem élt abban a bőrben, ahol a szeretet feltételes volt. Ahol a gyerek sosem érezhette, hogy elég jó. Ahol a szeretetért küzdeni kellett, és a fájdalom lett az alapérzés.
És igen, mindenki követ el hibákat. De van különbség hiba és bántalmazás között.
A hiba javítható. A bántalmazás ismétlődik, tagad, sebez, és mégis elvárja, hogy mosolyogj.
Nem, nem vagy köteles mindenáron kapcsolatot tartani azokkal, akik rendszeresen bántottak.
Nem vagy rossz ember, ha megvéded magad.
Nem vagy hálátlan, ha végre kimondod: elég volt.
Mert ez nem bosszú, hanem gyógyulás.
Nem gyengeség, hanem határ.
Nem harag, hanem önvédelem.
Nem kell gyűlölnöd senkit. Egyszerűen csak nem kell engedned, hogy újra bántsanak.
A megbocsátás nem azt jelenti, hogy visszasétálsz ugyanabba a házba, ahol újra összetörnének.
A megbocsátás azt jelenti, hogy békét kötsz magaddal, és meghúzod a határaidat.
Aki ezért elítél, az nem ért. És aki nem ért, az nem is élt át ilyet.
Ne próbáld meggyőzni. Csak menj tovább.
Mert az, hogy nem tartod a kapcsolatot egy bántalmazó családtaggal, nem kegyetlenség.
Hanem végre az önszeretet egyik legbátrabb formája.
