A stressz önmagában nem ellenség: van olyan formája, amelyik mozgósít, energiát ad és még a teljesítményt is javítja. A baj akkor jön, amikor a feszültség tartóssá válik, és a szervezet már védekezik, nem alkalmazkodik.
A testünk alapvetően arra épül, hogy reagáljon a kihívásokra. A jó stressz, vagyis az eustressz ösztönöz, lendületet ad, és közepes feszültségnél a problémamegoldás is jobb lehet. A rossz stressz, a distressz ezzel szemben szorongást hoz, csökkenti a teljesítményt, és ha sokáig tart, egészségügyi gondok felé tolhat.
Nem maga a stressz a döntő, hanem az, hogy mennyi ideig tart, és milyen erős. Az idegrendszernek a közepes izgalmi állapot tesz a legjobbat; a hiánya sem jó, de a túltengése sem. A legnagyobb törés akkor jön, amikor a feszültség már túl magasra szökik: ilyenkor a hatékonyság hirtelen esik, és akár teljes leblokkolás is lehet belőle.
Honnan látszik, hogy már nem egészséges a terhelés?
A tartós stressz nem önmagában „okoz” betegséget, de ha valaki rosszul reagál rá, abból testi és lelki panaszok is lehetnek. Hosszabb távon olyan bajokkal hozható összefüggésbe, mint a magas vérnyomás, a szívinfarktus, a fülzúgás, az ajakherpesz, az allergia, a gyomorfekély vagy az irritábilis bél szindróma. A szervezet ilyenkor már nem jól alkalmazkodik, hanem folyamatos készenlétben marad.
Idő szerint is különbséget tesznek a stresszformák között. Akut stresszről akkor beszélünk, ha a tünetek a megrázkódtató esemény után egy hónapnál rövidebb ideig tartanak. Krónikusnak akkor nevezik, ha tovább húzódnak. Ha a trauma utáni panaszok egy hónapon túl is megmaradnak, az már poszttraumás stressz szindróma.
Mi segít, ha a feszültség már sok?
Megküzdésnek az számít, amikor valaki tudatosan tesz valamit a stresszhelyzet kezelésére. Ebben sokat számít az erőfeszítés, a céltudatosság és az, hogy van-e társas támogatás. Hátráltathatja a tanult tehetetlenség, a kontrollvesztés és az, ha nincs kire támaszkodni. A stresszel szemben rugalmasabb embereket reziliensnek nevezik: ők a változást inkább kihívásnak látják, nem végleges vereségnek.
Két alapvető út van. A problémaközpontú megküzdésnél előbb meg kell nevezni a gondot, aztán sorra venni a lehetőségeket, végül kiválasztani és megtenni a legjobb lépést. Az érzelemközpontú megküzdés közben inkább a feszültség által felkorbácsolt érzéseket próbálja enyhíteni, hogy ne borítsák el az embert. A legtöbben a kettőt együtt használják.
A mindennapokban az is sokat segíthet, ha valaki végiggondolja, mi az, amit tényleg befolyásolni tud, és mi az, amit inkább el kell fogadni. A feladatokat érdemes sorrendbe tenni: először a sürgős és fontos dolgok jöjjenek, a kevésbé lényeges feszültséget pedig jobb elengedni. Ha egy helyzet változtatható, hasznos leírni a lehetőségeket, és abból konkrét tervet készíteni.
Számít az is, hogy kire lehet támaszkodni a családban, a baráti körben vagy a munkahelyen. Jó, ha az ember észreveszi, mikor lesz feszült, ingerült, dühös vagy csalódott, és végiggondolja, mi váltotta ki. Az elkerülhető stresszhelyzeteket jobb kerülni, a lemerítő emberektől pedig távolságot tartani.
Végül nem árt a saját ritmust is rendbe tenni: pihenés, nagyobb séta, sport, rendszeres és egészséges étkezés, valamint olyan elfoglaltságok, amelyek feltöltenek. A relaxációs módszerek közül az autogén tréning tudományosan megalapozott eljárás, a meditáció egyre népszerűbb, a jóga, a légzésrelaxáció és a thai chi pedig lazító hatásuk miatt jöhet szóba. Ha a feszültség komollyá válik, érdemes háziorvossal, pszichológussal vagy pszichiáterrel beszélni.
