Az új szekrénysor már dobozokban feküdt a nappaliban, a régi vitrin azonban beszorult a panel szűk előszobájába. Aznap este nemcsak két bútor helyéről kellett dönteniük, hanem arról is, mit őrizzenek meg abból az életből, amelyet kinőttek.
Nosztalgikus, fiktív történet – a szereplők és az események kitaláltak.
Hat doboz és egy centiméteres tévedés
1987 novemberének egyik ködös péntekén két szállító érkezett a lakótelepi ház elé. A teherautó platójáról hat lapos kartondobozt és három hosszú, pokrócba tekert bútorelemet emeltek le. A hetedik emeleten Bálint már kitámasztotta a lift ajtaját egy fél pár téglával, amit ilyen alkalmakra tartottak a szemétledobó melletti zugban.
A szekrénysort Ilona választotta ki a Domusban. Sötétbarna volt, rézszínű fogantyúkkal, külön hellyel a televíziónak és lehajtható ajtajú bárszekrénnyel, amelybe náluk legfeljebb a vendégeknek tartogatott meggylikőr kerülhetett. Tizenegy hónapig fizették volna a részleteit. Ilona mégis úgy beszélt róla, mintha az egész lakás tágasabbá válna tőle.
A szállítók letették a csomagokat a fal mellé, átvették a borravalónak szánt húszast, majd sietve távoztak. Csak ezután derült ki, hogy a régi vitrin egy centiméterrel szélesebb a bejárati ajtó belső tokjánál. Bálint háromszor is megmérte a piros colstokkal, aztán szó nélkül újrakezdte. A szám azonban nem változott.
– Behoztuk valahogy – mondta Ilona.
– Nem mi hoztuk be. Itt volt, amikor beköltöztünk – felelte Bálint.
A vitrin valóban régebb óta lakott a panelben, mint ők. Ilona nagynénjétől kapták, és még az épület átadása előtt, a befejezetlen lakásba került. Akkoriban a belső ajtók tokjai sem voltak mind a helyükön. Erre addig senki sem gondolt.
A bútor, amelyben mindenki hagyott valamit
A két gyerek, a tizennégy éves Gabi és a tízéves Peti a szőnyegen ült, közöttük nejlonzacskóban csavarok, facsapok és apró műanyag takarókupakok hevertek. A szerelési rajz elveszett valamelyik doboz mélyén, de Bálint kijelentette, hogy nincs rá szüksége. Mozdonyvillamossági műszerészként nem fogja egy szekrény kifogni rajta.
A vitrin viszont nem egyszerűen egy szekrény volt. Üvegajtaja mögött sorakozott Ilona hat kristálypohara, amelyek közül kettőnek már lepattant a pereme. Ott állt a porcelán őz, Gabi első osztályos fényképe és egy kagyló a bolgár tengerpartról. Az alsó fiókban régi képeslapok, garancialevelek, keresztelési gyertyák és egy használaton kívüli diavetítő lapultak.
– Vegyük le az ajtót, aztán fordítsuk el – javasolta Gabi.
Levették. A vitrin üveg nélkül könnyebb lett, keskenyebb azonban nem. Bálint a szekrény tetejét a mennyezet felé billentette, Ilona alulról tolta, Peti pedig kéretlenül irányította őket. A bútor beszorult az előszoba kanyarjába, egyik sarka a tapétát karcolta, a másik a villanyóra dobozának feszült.
– Ne nyomd, mert betöröd! – szólt Ilona.
– Mit török be rajta? Már leszedtük az üveget! – csattant fel Bálint, aztán meglátta a falon a hosszú, fehér karcolást. Elengedte a vitrint, amely ferdén maradt a bejárat előtt. Ettől kezdve se ki, se be nem lehetett jutni a lakásból.
A ház is beleszól
Fél hét körül megszólalt a csengő. Mivel az ajtót nem lehetett kinyitni, Bálint a vitrin fölött áthajolva kérdezte meg, ki az. A túloldalon Lajos bácsi állt a nyolcadikról, kezében vászonszatyorral. A liftből látta a szállítást, és úgy gondolta, egy új szekrénysor összerakásához férfikéz is kell.
Lajos bácsi végül a résnyire nyitott ajtón át adta be a szatyrát. Volt benne kalapács, harapófogó, két csavarhúzó és egy üveg Kőbányai. Ő maga a folyosón maradt, onnan osztotta a tanácsokat. Azt mondta, a hátlapot kell lefeszíteni, akkor talán megrogyasztható a korpusz. Ilona erre úgy nézett a bútorra, mintha beteg volna, és idegenek műtétről beszélnének fölötte.
– Ha szétszedjük, többé nem lesz belőle vitrin – mondta.
– Ha nem szedjük szét, többé nem lesz bejárati ajtónk – felelte Bálint.
A mondat nevetségesnek hangzott, de senki sem nevetett. A rádióban elkezdődött az esti híradás, a konyhában kihűlt a paprikás krumpli, a nappali közepén pedig ott feküdt az új bútor minden darabja. Ilona hirtelen azt mondta, vigyék vissza a szekrénysort. Inkább eláll a dobozok között, amíg a bolt hajlandó újra elszállítani.
Bálint ekkor vallotta be, hogy a csomagolás egyik sarka már a teherautón kiszakadt, az egyik oldallapon pedig tenyérnyi horzsolás van. Az átvételi papírt ennek ellenére aláírta, mert nem akart a szállítókkal vitatkozni. Ilona nem a sérülés miatt haragudott meg, hanem azért, mert megint csak akkor tudott meg valamit, amikor már nem lehetett visszacsinálni.
A vitrin hátán őrzött évek
Bálint végül elővette a lapos csavarhúzót. Óvatosan a hátlap széléhez illesztette, és kihúzta az első apró szeget. A vékony farostlemez recsegett. Ilona a konyhaajtóban állt, karját összefonta, de nem tiltakozott.
Amikor a hátlap félig levált, Gabi észrevette a ceruzavonalakat. A vitrin hátulján, ott, ahol addig a fal takarta, évszámok és nevek sorakoztak. Bálint költözéskor ezen jelölte meg Gabi magasságát, később Petiét is. Az egyik vonal mellett elmosódott felirat állt: „Gabi, 1979, copffal”. Fölötte egy másik: „Peti már eléri a fiókot”.
Ilona letérdelt, és ujjával végigkövette a jeleket. Nem arra emlékezett, mikor húzták őket, hanem arra, mennyire szűk volt akkoriban is a szoba, és mégis mennyi hely maradt benne játékra, vendégekre, veszekedésre és kibékülésre. A vitrin nem volt szép. Az egyik lába alá összehajtott gyufásdobozt kellett tenni, a furnérja felhólyagosodott, az ajtaja párás időben megszorult. Mégis ez hordozta a lakásuk első tíz évének néma leltárát.
– A hátlapot ne dobjuk ki – mondta végül.
Bálint bólintott. Nem győzött, és Ilona sem veszített. Egyszerűen akadt valami, amit meg lehetett tartani anélkül, hogy az egész bútornak maradnia kellett volna.
Éjfélre lett hely a fal mellett
A szegek eltávolítása után a vitrin váza valóban engedett annyit, hogy átbillentsék az ajtónyíláson. A folyosón Lajos bácsi segített levinni a darabjait a tárolóig. Az üvegajtót Ilona a falnak támasztotta, a megjelölt hátlapot pedig Gabi egy pokrócra fektette, nehogy összekarcolódjon.
Fél kilenckor ismét nekiláttak az új szekrénysornak. Peti számolta a csavarokat, Gabi a rajz alapján párosította az oldallapokat, Ilona pedig barna filctollal eltüntette a szállításkor keletkezett horzsolás világos szélét. Bálint ezúttal nem mondta, hogy nincs szüksége útmutatóra.
Éjfélre a szekrénysor a helyén állt. A tévé körül szokatlanul sok üres polc maradt, és a bárszekrény ajtaja kissé ferdén csukódott. Ilona a porcelán őzet tette fel elsőnek, aztán a családi fényképet. A kristálypoharak közül csak a négy ép került vissza.
A régi hátlapot Bálint másnap két keskeny léccel megerősítette, és felakasztotta Gabiék szobájában. A ceruzavonalak mellé már nem húztak újakat. Nem azért, mert elfogyott volna a hely, hanem mert mindannyian érezték: az a deszka nem mérce lett, hanem emlék.
Néhány hét múlva már senki sem botlott bele képzeletben a régi vitrinbe. Az új szekrénysor megtelt könyvekkel, kazettákkal, fényképekkel és olyan tárgyakkal, amelyekről akkor még nem lehetett tudni, hogy egyszer szintén nehéz lesz megválni. A falra erősített hátlapon pedig megmaradt két gyerek növekedése és egy este nyoma, amikor a család rájött: nem mindent kell megtartani ahhoz, hogy valami velük maradjon.
