Véletlenül gazdag orvosfamíliába kerültem anyósként, amikor huszonegy éves voltam és eljegyeztem Palihoz. Vidéki óvónő vagyok, és nagyon meglepett a helyzet, így megpróbáltam minden tőlem telhetőt megtenni, hogy megfelelj az új környezetemnek.
Apósom, egy elismert sebész, mindig tisztelettel bánt velem, viszont anyósom, aki bőrgyógyász volt, mindenáron próbált kihasználni. Sohasem voltam elég jó személyzet számára – az ezüst gyertyatartó tisztán tartása, a föld ragyogóvá varázsolása és a többször hetente történő takarítás mégsem volt elég.
Próbáltam magamnak bebeszélni, hogy csak azért teszi mindezt, mert úgy érzi, családtag vagyok. Azonban a feladatok egyre megalázóbbá váltak, és egyre parancsolóbb volt velem szemben.
Egy nap az apám úgy döntött, hogy elegendő volt, és magával hívott. “Tudod, hogy nem takarítónőként jöttél ide, ugye? Többen vagy, mint amennyire itt becslünk” – mondta, és megkért, hogy tanuljak meg nemet mondani nekik. A férjem hasonló véleményen volt, viszont ő mindig inkább nevetett rajtam.
Pár nap múlva, amikor az anyósom megkért, hogy töröljem le az ablakokat, remegő hangon megmondtam neki, hogy nem fogom, mert továbbképzésre készülök. Ő morgott és dobálózott, de végül nem vádolt meg semmivel. Azóta többször is nemet mondtam, mindig udvariasan, és bár időbe telt, de végre megértette.
Nem feltétlenül kedvel jobban azóta, de akkor sem kedvelt, amikor a szolgálójának nézett. Az igazság az, hogy én sokkal jobban kedvelem magamat, és erősebbnek érzem magam. Végre képes voltam nemet mondani, és nem hagytam, hogy bűntudatot érezzek emiatt. Tehát ha már képesek vagyunk döntést hozni, tiszteljük magunkat ezért a döntésért, és ne aggódjunk a következményeken.
A legérdekesebb ebben az egészben az, hogy azóta mind a férjem, mind az apósom sokkal nagyobb tisztelettel és szeretettel bánik velem.
