A rajzverseny utolsó félórájában elfogyott Bence kék temperája, pedig a kép legfontosabb része még üresen maradt. A mellette ülő osztálytársától kellett volna segítséget kérnie, csakhogy aznap reggel éppen őt bántotta meg az egész osztály előtt. A tanári asztalon közben ott feküdt egy gazdátlan festékes tubus, elég közel ahhoz, hogy észrevétlenül el lehessen venni.
Nosztalgikus, fiktív történet – a szereplők és az események kitaláltak.
A rajzlap, amely nagyobb volt a padnál
1996 novemberének egyik szürke péntekén a 4. b osztályterme egészen másképp festett, mint rendesen. A barna tetejű, fémvázas padokat kettesével összetolták, a táblára pedig krétával felírták: „Iskolai rajzverseny – Az én városom”. A tanítás után tizenkét gyerek maradt bent, előttük A3-as rajzlapok, kopott ecsetek, befőttesüvegből lett víztartók és apró temperás tégelyek sorakoztak. A nedves kabátok az ablak melletti fogasokon lógtak, a neoncsövek hideg fénye ráült a teremre.
Bence heteken át készült erre a délutánra. Nem azért, mert különösebben szerette a versenyeket, hanem mert a győztes rajzát kitették volna az igazgatói iroda előtti üveges tárlóba. Édesapja, aki hajnalban indult a műszakba és gyakran csak este ért haza, minden szülői értekezlet után megállt annál a tárlónál. Bence azt képzelte, egyszer majd a saját nevét olvassa fel a képe alatt.
A témához a buszpályaudvart választotta. A sárga Ikarusokat, a bódé oldalán függő menetrendet és a járdaszegély mellett várakozó embereket akarta megfesteni. A lap közepére azonban egy nagy, eső utáni tócsát rajzolt, amelyben visszatükröződött volna az ég és a busz oldala. Ehhez sok kék kellett. Több, mint amennyi az iskolai festékkészletben maradt.
Egy félbetört hegyű ceruza
A baj valójában már délelőtt elkezdődött. Rajzóra előtt Zsófi kölcsönkérte Bence piros-kék postairónjára emlékeztető, kétvégű színes ceruzáját. Miközben hegyezte, a kék vége beletört a kézi hegyezőbe. A lány óvatosan kipiszkálta a grafitdarabot, majd újra megpróbálta, de a ceruza megint eltört. Mire visszaadta, alig maradt belőle több egy gyufaszálnál.
Bence dühében azt mondta, Zsófi mindent tönkretesz, amihez hozzáér. Elég hangosan ahhoz, hogy a körülöttük állók meghallják. Néhány fiú felnevetett, Zsófi pedig szó nélkül leült. Nem sírt, csak visszatette a sárga műanyag hegyezőt a tolltartójába, és egész délelőtt kerülte Bence tekintetét.
Délután mégis egymás mellé osztották be őket. Zsófi a lakótelep mögötti kiserdőt festette, sötét törzsekkel és kékes alkonyati égbolttal. Saját temperakészletet hozott otthonról: hat apró üveget egy átlátszó fedelű műanyag dobozban. Bence látta, hogy a kékből bőven van neki, de arra gondolt, inkább kihagyja a tócsát, mint hogy éppen tőle kérjen festéket.
A gazdátlan tubus a tanári asztalon
Fél négy körül Tóth tanárnő figyelmeztette őket, hogy harminc perc maradt. Bence belenézett a saját kék tégelyébe. Az alján megszáradt festék repedezett, hiába cseppentett rá vizet, csak halvány, szemcsés lé lett belőle. A rajzon a busz már készen állt, az emberek kezében barna aktatáskák és csíkos szatyrok lógtak, de a kép közepén a tócsa fehéren világított.
Ekkor vette észre a tanári asztalon a gyűrött, kék temperás tubust. Mellette nem volt név, sem doboz, csak egy festékes rongy és néhány félretett ecset. Bence körülnézett. A tanárnő az ablaknál segített egy másodikosnak, a többiek a saját lapjuk fölé hajoltak. Két lépéssel elérhette volna a tubust. Ha valaki kérdezi, mondhatta volna, hogy az övé. Ugyanolyan kopott iskolai holmi volt, mint az összes többi.
Már fel is állt, amikor Zsófi hegyezője leesett a pad alá. A sárga műanyag ház kettényílt, a kis penge és az egyetlen csavar a linóleumra gurult. Bence lehajolt a csavarért. A tenyerében tartva hirtelen eszébe jutott a reggeli ceruza és az osztály nevetése. Nem a festéklopás lehetősége szégyenítette el igazán, hanem az, hogy Zsófitól még bocsánatot kérni sem volt bátorsága.
Egy kupaknyi festék
Visszatette a csavart a padra, majd olyan halkan szólalt meg, hogy először maga sem hallotta rendesen. Megkérdezte, kaphatna-e egy kevés kéket. Zsófi tovább festette az egyik fa ágait. Bence ekkor hangosabban hozzátette, hogy sajnálja, amit délelőtt mondott, és nem a ceruza miatt volt mérges, hanem azért, mert félt, hogy nem készül el rendesen a versenyre.
Zsófi letette az ecsetet. Nem mosolygott, és nem mondta, hogy semmi baj. Csak elővette a kék üveget, a kupakjába töltött egy keveset, majd Bence rajza mellé tolta. A mozdulatot meglátta Gergő a szemközti padból, és szó nélkül odanyújtotta a vékony ecsetét. Mariann tiszta vizet hozott a mosdóból, mert Bencéé addigra barnásszürkére változott. Néhány perc alatt az egész asztal a tócsa körül dolgozott, mégis mindenki a saját helyén maradt.
A kék festék kevésnek bizonyult, ezért Zsófi fehéret kevert hozzá, Gergő pedig azt javasolta, a tócsa széleit hagyják világosabban. Bence az utolsó vonásokkal belefestette a busz sárga tükröződését. A víz nem lett szabályos, sőt az egyik oldalon túlszaladt az ecset, de úgy csillogott, mintha valóban az imént állt volna el az eső.
A kép, amely nem nyert
Amikor letelt az idő, Tóth tanárnő sorban összeszedte a rajzokat. A tanári asztalon maradt kék tubusról akkor derült ki, hogy egy harmadikos fiúé, aki már a verseny elején hazament, mert megfájdult a feje. Bence nézte a gyűrött tubust, és megértette, milyen könnyű lett volna elvenni valamit pusztán azért, mert senki sem figyel.
A buszpályaudvaros kép nem kapott első díjat. Harmadik lett, és csak a könyvtár melletti parafa táblára került. Bence apja a következő héten mégis eljött érte munka után, olajszagú kabátban, fáradtan. Sokáig állt a rajz előtt, majd azt mondta, a tócsa sikerült a legjobban, mert abban mintha több ember keze is benne volna.
Bence Zsófira nézett, aki néhány lépéssel odébb a saját, különdíjas erdőképét mutatta az édesanyjának. Ezúttal nem kellett sokáig gyűjtenie a bátorságát. Odament hozzá, és visszaadta a kétvégű ceruzát. A kék véget otthon gondosan megfaragta egy tapétavágó késsel az apja, így a ceruza rövidebb lett ugyan, de újra használható. Zsófi átvette, aztán a tolltartójából elővette a sárga hegyezőt. A háza celluxszal volt körbetekerve. Megkérdezte, van-e kedve együtt megrajzolni a suliudvart a téli pályázatra.
Évekkel később Bence már nem emlékezett, ki nyerte meg azt a versenyt, és arra sem, pontosan milyen volt a díjazott kép. A kék tócsa azonban megmaradt benne: a folt, amelyet egyedül nem tudott volna befejezni. Vele együtt pedig az a délután is, amikor egy osztálynyi gyerek rájött, hogy a segítségkérés nem vereség, és néha egy kupaknyi festék többet ér az első helynél.
