1988 tavaszán egy félreírt rendelés miatt huszonnyolc ballagási csokor maradt fehér szegfű nélkül a kisvárosi virágboltban. A zárás előtti órákban a tapasztalt üzletvezetőnek és tanoncának nemcsak a virágokat, hanem az egymásba vetett bizalmukat is meg kellett menteniük.
Nosztalgikus, fiktív történet – a szereplők és az események kitaláltak.
A hátul maradt egy nulla
A Béke téri virágbolt kirakatában három azálea, két cserép fokföldi ibolya és egy műanyag betűkből kirakott BALLAGÁS felirat fogadta a járókelőket. Odabent nyirkos föld, vágott szárak és a kövezetre locsolt víz szaga keveredett. A pult mögötti falon szalagos dobozok sorakoztak, a hátsó helyiségben pedig befőttesüvegekbe állítva vártak a szegfűk, fréziák és apró levelű díszzöldek. Csütörtök volt, másnap ballagott a gimnázium két végzős osztálya.
Farkas Ilona üzletvezető reggel óta talpon állt. Kemény mozdulatokkal vágta ferdére a szárakat, miközben az állandóan lecsúszó szemüvegét a csuklójával tolta vissza. Tanonca, a tizenhét éves Marika celofánt szabott, és időnként rápillantott a falra rajzszögezett megrendelőlapokra. Szerette volna bebizonyítani, hogy már nem csak sepregetésre és szalagbodorításra alkalmas. Ilona azonban aznap minden csokrot maga ellenőrzött.
Délután négykor érkezett Szabóné, a gimnáziumi szülői munkaközösség pénztárosa. Barna műbőr táskájából elővette a másolatos megrendelőcédulát, és megkérdezte, mikor vihetik el a huszonnyolc egyforma, fehér szegfűs csokrot. Ilona kezében megállt az olló. A bolt példányán tizennyolc szerepelt. A nyolcas felső hurka elmosódott a kék indigón, és nullának látszott. A rendelést Marika vette fel egy héttel korábban.
Tíz csokor, amihez nem volt virág
Ilona lassan letette az ollót. Nem emelte fel a hangját, amitől Marika még rosszabbul érezte magát. Azt kérdezte, miért nem mondta vissza hangosan a darabszámot. Marika arra emlékezett, hogy megtette, de azon a délelőttön egyszerre csengett a fekete telefon, csapkodta a kirakatot a huzat, és három vevő kért anyák napi cserepes virágot. Szabóné sem tudta biztosan felidézni a párbeszédet. Csak azt hajtogatta, hogy két osztály várja a csokrokat, és egyik gyerek sem maradhat ki.
A befőttesüvegekben összesen ötvennégy fehér szegfű állt. Ilona csokronként hármat ígért, köréjük két halvány fréziát és páfrányt. A virág már a tizennyolc megrendeléshez is pontosan ki volt számolva. A környékbeli boltok készleteit előző nap szétkapkodták, a következő szállítmány pedig csak szombaton érkezett volna. A raktárban akadt piros és rózsaszín szegfű, de az iskola kifejezetten fehéret kért a bordó egyenszalag mellé.
Szabóné arcán egyszerre látszott harag és rémület. Már beszedte a pénzt a szülőktől, a névsort leadta, és megígérte, hogy minden készen lesz. Ilona azt felelte, amit húsz év alatt minden nehéz helyzetben: előbb számoljanak, aztán hibáztassák egymást. Bezárta az üzlet ajtaját, a kilincsre fordította a ZÁRVA táblát, majd a hátsó asztalra tette mindhárom rendelőlapot.
Marika ekkor vette észre, hogy a második osztály megjegyzésében nem csokronként három fehér szegfű szerepel, hanem az, hogy „fehér jellegű, bordó szalaggal”. Óvatosan felvetette, hogy a hatást nem feltétlenül csak szegfűvel lehet elérni. Ilona először ráncolta a homlokát. A csokor szerinte ígéret volt, nem alkalom a rögtönzésre. Aztán kihúzott egy szál halvány krémszínű fréziát az üvegből, és Marika mellé tartotta.
A minta, amelyen minden eldőlt
A hátsó helyiségben hamarosan próbakötés kezdődött. Marika két fehér szegfű közé három fréziaágat tett, a hiányzó harmadik szegfű helyére pedig világos, keskeny levelekből hajtott tölcsért. Ilona szétszedte. Azt mondta, túl magas, és a frézia eltűnik a celofánban. Másodszorra rövidebbre vágták a szárakat, körben több zöldet használtak, a bordó szalagot pedig nem masniba, hanem lapos csomóba kötötték. Így a csokor tömör maradt, mégsem tűnt szegényesnek.
Szabóné sokáig forgatta a mintát. Nem ezt képzelte el, de a fehér virágfelület megmaradt, a bordó szalag pedig pontosan olyan volt, amilyet az iskola kért. Végül bólintott. Azt ajánlotta, hazaszalad, értesíti a másik két szülőt, és visszajön segíteni szalagot vágni. Ilona erre már csak annyit mondott, hogy a virághoz ne nyúljon, de a celofánt mérheti.
Este hat után a bolt más arcot mutatott. A redőnyt félig lehúzták, a rádió halkan szólt a polcon, a zománcos bögrében kihűlt a tea. Marika válogatta a fréziát, Ilona kötött, Szabóné celofánt hajtott. Minden elkészült csokor mellé névvel ellátott kartonlap került. Amikor elfogyott a zöld drótra fűzött bordó szalag, Marika az utolsó orsóból szabott egyforma darabokat, majd az olló hátával megpödörte a végüket.
A huszonnyolcadik csokor fél kilenckor került az asztalra. Egyetlen fehér szegfű maradt, rövid szárral, letört levéllel. Ilona nem dobta a hulladékos vödörbe. Egy keskeny üvegbe állította, aztán odatolta Marika elé. Azt mondta, a rendelés felvételekor ezentúl minden számot kétszer kell leírni és egyszer visszaolvasni. Marika lehajtott fejjel bólintott, majd halkan megkérdezte, dolgozhat-e másnap is a ballagási kiadáson. Ilona úgy felelt, mintha magától értetődne: fél hétre jöjjön.
Reggel már nem látszott a hiba
Másnap korán a téren még locsolták az utat, amikor megérkeztek a szülők. A csokrok két nagy kartondobozban álltak, közöttük összegyűrt újságpapír tartotta egyenesen a szárakat. Szabóné mindet megszámolta. Aztán kivette azt a mintadarabot, amelyet előző este elsőként fogadott el, és azt mondta, ezt a saját lányának viszi.
Ilona nem mosolygott, csak eligazította az egyik csokron a bordó szalagot. Amikor a dobozok kikerültek az ajtón, levette a falról a félreírt cédulát. Marika azt hitte, kidobja, de az üzletvezető a pénztárgép melletti üveg alá csúsztatta, ahol a fontos telefonszámokat és a szállítási napokat tartották. Nem szégyenjelnek szánta, hanem emlékeztetőnek.
A ballagók aznap nem tudták, mi történt előző este a virágbolt hátuljában. Csak a fehér és krémszínű virágokat látták, a bordó szalagot, meg azt, hogy mindenkinek jutott egyforma csokor. Marika viszont, amikor délben meghallotta az iskola felől a búcsúztató dallamát, már tudta, hogy a virágkötésben néha nem a hibátlan készlet a legfontosabb. Hanem az, hogy valaki időben abbahagyja a hibás keresését, és munkához lát.
A rövid szárú, utolsó fehér szegfű még napokig ott maradt a pénztár mellett. Mire elhervadt, Marika már minden rendelésnél hangosan visszaolvasta a számokat. Ilona pedig többé nem mondta rá, hogy csak tanonc: ha új vevő érkezett, egyszerűen felé fordította a rendelőtömböt.
