“Ezer éve tudnod kellene, hogy elég vagy te akkor is, amikor nagyon elfáradtál. Nem hallottam még a vörösen nyugvó napot elnézést kérni azért, mert egész nap fényt adott a világnak. Pihenj meg, testvér! Meg persze elég vagy te a kócos hajaddal. Az erdő sem fésüli meg magát a vihar után. Engedd ezt el, és hidd el, hogy leszel valakinek otthona és ragyogása.
Elég vagy te akkor is, amikor utakat építesz másoknak, és keményen markolod a lapátodat, hogy a gyerekek eljuthassanak az iskolába. Elég vagy te akkor is, amikor embereket gyógyítasz, meg akkor is, amikor buszt vezetsz, kenyeret sütsz, vagy gyerekedet nevelsz. Csókolja meg a nyár a kezét a fáradt anyáknak és apáknak.
Elég vagy te az öregedő arcoddal. Sok szenvedést láttál, sok telet, sok szerelmet, sok bukást. Ne szégyelld magad soha többé! Elég vagy te akkor is, amikor nem akarsz megszólalni. A legtöbb ember egész életében beszélt, de soha nem mondott semmit. Elég vagy te akkor is, amikor már tudod, hogy mind egy vérből vagyunk. A föld ugyanolyan nyugodt békével növi majd be a te sírodat is, mint mindenki másét. Úgyhogy szeresd őt, de őt is, meg őt is, meg őt is, meg őt is.
És nagyon fontos, hogy elég vagy te akkor is, amikor azt érzed, hogy nem vagy jó semmire. Ha megnézed ezeket a búzamezőket, nem azért szépek, mert van egyetlen szál, amelyik magasabbra nőtt, mint a többi. Azért szépek, mert tízmillió egyszerű élet egyszerre ringatózik és táncol a szélben.
Szerényen élj! Létezned is elég. A lényeg az, hogy elég vagy, mindig is elég voltál. Élj békésen! Legyen úgy.”
Farkas Levente András










