„Hogyan tehettél ilyet és hagytál ott a fiamat? Ki fogja most rendezni a hiteltünk és jelzálogunkat?” – kiáltotta fel mérgesen az anyósom a telefonban.
„Van egy kis meglepetésem a tarsolyomban” – szólt Sándor rejtélyesen mosolyogva, és leült a kanapé mellém.
„Mi az? Találtál állást?” – törtem ki, telve reménnyel.
„Még nem, de mostantól már nem kell szolgáltatnunk albérleti díjat. Anyu örökségbe kapta a nagypapám lakását, és hagyja, hogy ott éljünk” – közölte büszkén.
„Ez csodálatos! Az én fizetésem barely covers our expenses” – vetettem ki magamból, őszinte boldogsággal a hangomban.
„Majdnem sikerült állást találnom, csak türelmesnek kell lenned” – felelte Sándor, enyhe bosszúsággal a hangjában.
„Bocs, nem úgy értettem. �-rülök, hogy a dolgok könnyebbé válnak” – igazítottam ki magam, aztán átöleltem.
Sándorral nemrég fejeztük be az egyetemet, ahol össze is ismertük egymást. Közgazdász végzettséget szereztem, és rögtön el is foglalkoztatott egy brókercég. Sándor kevésbé volt szerencsés: jogot tanult, de nehezen talált munkát. Egészségi állapota miatt nem alkalmazták katonaként, a munkaadók pedig alacsony végzettsége miatt nem kapkodtak érte.
Néhány hónap után végül kapott egy állást egy csődvédelmi cégnél, de nem volt hajlandó keményen dolgozni. Így egy évvel a diploma után már több mint százezer forintot kerestem, Sándor viszont csak hetvenet, ami Budapesten nagyon kevés.
„Sándor, talán érdemes lenne máshol munkát keresned” – vetettem fel óvatosan.
„Miért? A jogi területen mindenhol rosszak a fizetések, informatikusnak kell mennem” – mondta el magabiztosan.
„Hogyan mennél oda? Jogász vagy, nem programozó” – emlékeztettem.
„Rengeteg programozó tanfolyam van. Láttam, hogy az emberek jó cégeknél találnak állást azután” – ellenkezett.
Ez nem volt az első ilyen vitánk. Sándor sokat beszélt, de mindezen szavak mögött nem volt cselekvés.
Eljegyzett, és egy hónappal később össze is házasodtunk. Az esküvőt én fizettem ki, a szüleink nem nyújtottak felénk segítséget.
A nászút után Sándor szülei hozzánk hívtak.
„Szeretnénk megbeszélni egy fontos kérdést” – kezdte Anasztázia komoly arccal. – „Már nem vagytok gyerekek, meg kell oldani a lakhatást.”
„Miről beszélsz?” – csodálkozott rá Sándor.
„Eladjuk a nagypapa lakását, és az összeg felét nektek adjuk, hogy vegyetek lakást hitelre” – mondta az anyósom.
„Ez nagyszerű ötlet” – értett egyet Sándor.
„Ideje lenne, hogy saját otthonunk legyen” – támogattam én is.
A lakást gyorsan eladták, mi pedig albérletbe költöztünk. Sándor azonban hamarosan kihúzta a gyufát a hitelkérés alól.
„Nem éri meg. A bankok nem adnak hitelt csődvédőknek” – mondta komoly arccal.
„Miért?” – lepődtem meg.
„Félnek tőlünk. Jobb, ha a jelzálog Grigorij, az apám nevén van” – magyarázta Sándor.
Bizonytalan voltam, de megbíztam benne. Grigorij felvette a hitelt, mi pedig minden hónapban fizettük a részleteket.
Egy hónappal később Sándor felvett egy újabb hitelt – egy autóra.
„De azt mondtad, hogy ti, csődvédők, nem kaptok hitelt!” – háborodtam fel.
„Csak a jelzálogra gondoltam. A többi hitelt gond nélkül odaadják” – hazudta Sándor.
Pofoztam a sejtéseim, de csendben maradtam. Egy idő után Sándor lemondott az állásáról, eladta az autót, és beiratkozott egy programozó tanfolyamra. Hat hónapig otthon üldögélt, mintha tanulna. A pénz elfogyott, a hitel viszont megmaradt. Az anyagi terhek rám hárultak.
Végül már nem bírtam tovább.
„Sándor, ha egy hónapon belül nem találsz munkát, vissza kell térned a joghoz!” – mondtam szigorúan.
„Nem fogok többé ügyvédként dolgozni!” – háborodott fel.
„Nem érdekel, mi leszel! Ne élj a nyakamon!” – ordítottam.
„Ezt mondták a szüleim: kereskedő vagy. Jó, hogy az apám nevére írtuk a lakást” – szúrt oda gúnyosan.
„Kereskedő vagyok? Soha nem vettem fel semmit a pénz miatt!” – háborodtam fel.
„De mindig erre gondoltál! Nagyszerűen belerángattalak a hétköznapi lakásom elvesztése érdekében. Most takaríthatod!” – mondta egy rosszindulatúan.
„Tehát hazudtál a jelzálogról?” – kérdeztem.
„Persze! Anyám javasolta, hogy válás esetén ne legyen jogod a lakáshoz” – ismerte el büszkén.
Megpofoztam, majd sírva beleraktam a cuccaimat a táskámba. Még aznap este szállodába költöztem, majd beadta a válókeresetet.
Hogy amint ezt az anyósom megtudta, felhívott.
„Hogyan tehettél ilyet és hagytál ott a fiamat ilyen nehéz helyzetben? Adósságai vannak, és nincs munkája! Ki fogja fizetni a jelzálogot?” – kérdezte, hisztériában.
Elképedtem a szemtelenségén, és letettem a telefont.
Három hónap múlva a bíróság hivatalosan is elvált. Mivel az okiratok szerint nem volt közös vagyonunk Sándorral, nem vesztettem semmit.
Éppen ellenkezőleg, örültem, hogy időben megismertem a valódi énjét, és megszabadultam tőle. Soha többé nem láttuk egymást, és nem tudtam meg, hogy Sándor szülei kifizették-e a jelzálogot.
