Egy 1944-ben született egri férfi története azt mutatja meg, hogy az öregség nem feltétlenül lassulás. Özvegyként is dolgozik, szerel, biciklire ül, és a két unokáját is arra szoktatja, hogy legyen mindig valami hasznos dolguk.
Ő maga úgy fogalmaz: nem bírja a tétlenséget, és azokat sem szereti, akik hagyják magukat elszürkülni. Nála ez nem nagy szöveg, hanem napi rend. Ha vásárolni megy, biciklire ül, a régi Komar Mopedet is rendbe hozta, a ház körül pedig 65 éves kora után is nekiállt festeni, ablakot cserélni, redőnyt felszerelni és az áramot megcsinálni.
Gyerekkor a Bükkalján, hitben és szabadságban
Egerben született, de a családja szóláti volt, és a szülei mélyen katolikus emberek voltak. Őt is így nevelték. Már gyerekként megtanulta, hogy az iskolában tanultak mellett van egy másik világ is: a valóság, ahol dolgozni kell, tájékozódni kell, és helyt kell állni.
Volt mire emlékeznie. A Bükkalja erdeiben kóboroltak, mezítláb futkostak a mezőkön és a patakparton, csúzlit készítettek, tüzet raktak, és egymástól lesték el a gyerekcsínyeket. Azt mondja, ezek voltak élete legboldogabb évei, és ma is álmodik róluk. A szülei közben nem akarták, hogy a földet túrja, ezért őt és a két húgát is kiiskoláztatták; a testvérei tanárok lettek.
Debrecenben járt középiskolába, ahol sokszor teljesen mást tanítottak, mint amit otthon hallott. Barátja nem nagyon volt, így a tanulásba menekült. Latinul is megtanult annyira, hogy hibákkal ugyan, de el tudta mondani a gondolatait, osztályelsőként végzett, majd agrármérnök lett.
Özvegység után sem állt meg: a munka és az unokák vitték tovább
Ilonát 15 évesen látta meg először, egy misén a debreceni Szent Anna templomban. A lány 14 éves volt, szőke, szép, és ez a kép egész életében benne maradt. Három éve, a temetésén is ezt látta maga előtt, és akkor minden percet még egyszer megköszönt, amit együtt tölthettek.
Össze is házasodtak, két fiút neveltek fel, bár ő a munkája miatt a gyerekeket alig látta felnőni. A hatvanas-hetvenes években folyamatosan dolgozott, előbb a tsz-ben, aztán a háztájiban. Ennek nyoma is maradt: kétszintes házban éltek, már 1970-ben volt Ladájuk, amivel kirándulni jártak. Később az Őrséget is megszerette, vett ott egy telket, és ma is jár a család Őriszentpéterre a kis házhoz és a nagy kerthez.
Amióta Ilona meghalt, a fia hívására a családhoz költözött, a ház hátsó részébe, a régi nyári konyhába. Nem panaszkodik: kifestette, ablakot cserélt, redőnyt tett fel, és az áramot is megoldotta. Vásárolni biciklivel jár, de a Komar Mopedet is használja, ha úgy kényelmesebb.
A két unokája, egy 12 és egy 14 éves fiú, szinte állandóan vele van, ha nincs iskola. Együtt szerelnek autót és motort, focizni mennek, a kertben is dolgoznak: permeteznek, gazolnak, a nagyobbik már motoros fűkaszát is tud használni. Ő pedig azt tartja a legfontosabbnak, hogy átadja nekik, amit tud.
A veje matematikatanár, sokat dolgozik, külföldön is tanított, Angliában főiskolán is volt, ő szólt neki a szentendrei nyugdíjas egyetemről is. Ott, egy előadáson döbbent rá igazán arra, mennyien vannak nyugdíjasok, és milyen nagy kérdés lehet ez idővel. Ő egy dolgot tart biztosnak: ha valaki minden napra talál valami hasznosat, nincs baj. Ha viszont eltunyul, és a tévé elől sem áll fel, abból könnyen gond lesz.
Ötéves korában egy pap azt mondta neki: azért vagyunk a Földön, hogy másoknak örömet okozzunk, és Isten segítségével a semmiből is valamit építsünk. Ő azóta is így él, és boldog embernek mondja magát. Egyedül Ilona hiányzik neki nagyon, vele éjszakánként, imádság után még most is beszélget, mintha ott lenne mellette. Sietni azonban nem akar: azt mondja, még sok dolga van itt az unokái, a kert és a javítanivaló dolgok között.
