Kundra Katát korábban sokszor alkalmatlannak tartották mindenre, ma mégis Terézváros városgondnokságán dolgozik, és minden nap vele van Dió, a vakvezető kutyája. A történet arról szól, hogyan lett a kiszolgáltatottságból munka, biztonság és valamennyi tervezhető jövő.
Kata 44 éves, vak nő. Ma büszkén hajtogatja a zsákokat a Terézvárosi Városgondnokság Nonprofit Kft.-nél: a kertészek és a kukások zsákjaiért felel, és ha kell, az irattározás szabályai szerint iratmegsemmisítést is végez. Nem készen kapott állást. Amikor a párja idekerült dolgozni, megkérdezte az ügyvezetőt, nem lenne-e Katának is helye a cégnél. Nem volt szabad pozíció, ezért létrehoztak neki egy személyre szabott feladatkört.
Nem ez az egyetlen dolog, ami megváltozott körülötte. Kata történetéből az is kiderül, hogyan lehet kijutni a szegénységből, a bántalmazásból és a hajléktalanságból úgy, hogy közben még az álmodozásnak is marad helye. Ma már esküvőről és római útról beszél, és ezt nem nagy szavakkal, hanem egészen természetesen mondja.
Dió nélkül más lenne minden
Kata elválaszthatatlan társa Dió, a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskolában kiképzett vakvezető kutya, aki 2026 januárjában már az idén szeptember óta kíséri. Azt mondja róla: „Dió kitárta, kitágította előttem a világot.”
A közös mozgásuk mögött nem látványos színpadiaság van, hanem napi rutin. Dió oszlopokat kerülget, tudja az útvonalakat, és együtt buszoznak, lifteznek, lépcsőznek is. Ha Kata a kedvenc áruházláncához vagy a bankba indul, Dió oda is elvezeti.
„Nagyon nagy biztonságot nyújt nekem. Már nem kell fehér bottal kitapogatnom mindent. Ő látja helyettem. Csak hagynom kell, hogy vezessen” – mondja. Közben azt is hozzáteszi, hogy a vakvezető kutya sem tud mindent: például a lámpák színét nem ismeri fel, viszont sok más helyzetben segít neki.
„Egybeolvadt a szívünk”
Amikor Kata leülteti maga mellé Diót, a kutya szinte le sem veszi róla a szemét. A kapcsolatukról azt mondja: „Egybeolvadt a szívünk, a mozdulataink, az egész létezésünk.” Nem külön mozdulnak, inkább együtt. Mintha lenne köztük egy saját nyelv, amit más nem ért, csak ők ketten.
Kata közben a saját erejét sem kicsinyli le. Azt mondja, sokkal mélyebben érez, mint mások a szemükkel, és bár sok mindenben ki van szolgáltatva, el tud menni bevásárolni, tud főzni, mosni, takarítani. Úgy fogalmaz: mindig pozitívnak kell lenni, előre kell nézni. Ez nála nem üres mondat, hanem annak az embernek a tapasztalata, aki már sok mindenen átment.
Most mégis ott van a munkája, az önállósága és egy társ, aki minden nap vele tart. Aki korábban az alkalmatlanság bélyegét kapta, ma a terézvárosi munkahelyén végzi a dolgát, és közben úgy beszél a jövőről, mintha annak már most is lenne helye az életében. Ha valami biztos, az az, hogy Kata és Dió együtt találták meg a saját ritmusukat.
Ha valaki hasonló helyzetben van, és úgy érzi, teljesen elfogyott körülötte a kapaszkodó, érdemes szakemberrel beszélnie.
