1986 júniusában egy panelház földszintjén csereasztal nyílt, rajta üvegekkel, képeslapokkal és féltve őrzött kártyákkal. A tanév utolsó hetére azonban az asztalt alapító két barát már szóba sem állt egymással. A közelgő viharban nemcsak a gyűjteményük, hanem egy régi szövetség sorsa is eldőlt.
Nosztalgikus, fiktív történet – a szereplők és az események kitaláltak.
A ház, ahol mindennek volt gazdája
A tízemeletes panel földszintjén nyáron is hűvös maradt a linóleum. A lift mellett két kopott fotel állt, amelyekről senki sem tudta, ki tette oda őket, a lépcső alatti zugban pedig babakocsi, befőttesüveges láda és egy kerék nélküli Camping bicikli várta, hogy egyszer valaki elvigye. A házban semmit sem dobtak ki könnyen. Ami az egyik családnak lom volt, a másiknak még alkatrész, virágtartó vagy gyerekjáték lehetett.
A tizenkét éves Ákos és a vele egyidős Gabi ezért találta ki a csereasztalt. Gabi apja szerzett hozzá egy összecsukható, alumíniumszegélyes asztalt a kultúrház raktárából, Ákos pedig kartonpapírra írta filctollal: CSERE, NEM ELADÓ. Minden hétköznap délután négykor nyitottak. A lakótelepi gyerekek hoztak gyufacímkét, képeslapot, üveggolyót, rágógumis képet, régi autós vinyettát és olyan műanyag katonát, amelynek már hiányzott a puskája.
Az üres üvegek külön sorban álltak az asztal alatt. Bambis, Traubisodás és tejes palackok gyűltek ott, mert a betétdíjból időnként vettek két jégkrémet a közértben. A pénzt egy sárga, csavaros tetejű mustáros pohárban tartották. Ákos vezette a füzetet, Gabi tárgyalt. Egyikük sem mondta ki, de büszkék voltak rá, hogy a házban már a felnőttek is csak úgy emlegették a helyet: a fiúk boltja.
A kártya, amelyből csak egy volt
A legértékesebb darabjuk egy vastag papírra nyomott, kék versenyautót ábrázoló vinyetta-kártya volt. Együtt találták egy régi irattartóban, amikor segítettek kipakolni a nyolcadik emeleten lakó Bálint bácsi pincerekeszét. A férfi nekik adta, ők pedig megegyeztek, hogy nem cserélik el. A kártyát átlátszó nejlonba csúsztatták, és csak komoly érdeklődőnek mutatták meg.
Az utolsó tanítási hét hétfőjén Ákos hiába kereste a nejlont a cipősdobozban. Gabi először a vállát vonogatta, aztán bevallotta, hogy odaadta Zolinak, a szomszéd házból. Cserébe kapott három hibátlan külföldi képeslapot és egy elefántos radírt, amelynek még erős vaníliaillata volt.
Ákos nem a csere értékén háborodott fel. Az bántotta, hogy Gabi nélküle döntött arról, amit közösnek neveztek. Rácsapta a füzetet az asztalra, a mustáros poharat pedig magához vette. Gabi azt mondta, Ákos úgyis mindig főnökösködik, még azt is felírja, ha valaki egy golyóval tartozik. A vita gyorsan elérte azt a pontot, ahol már nem a kártyáról szólt. Előkerült egy eltört csúzli, egy elfelejtett focimeccs, sőt az is, hogy Gabi tavasszal kinevette Ákos új, túl bő tornanadrágját.
Attól a naptól külön jártak le. Ákos délelőtt rendezgette az asztalt, Gabi késő délután jelent meg. Ha összetalálkoztak a lift előtt, egyikük a számokat nézte az ajtó fölött, a másik a postaládák névtábláit. A ház gyerekei megérezték a változást: kevesebben hoztak cserealapot, és már senki sem kérdezte, mikor érkezik új áru.
A vihar szaga a beton fölött
Pénteken volt az évzáró. A gyerekek fehér ingben, sötét nadrágban vonultak haza, hónuk alatt a bizonyítvánnyal. Délutánra fülledt lett a levegő, az udvar pora rátapadt a szandálos lábakra. A nyitott folyosóablakon át látni lehetett, ahogy a felhők sötét pereme eléri a közeli garázssort.
Ákos egyedül állította fel az asztalt. Másnap hajnalban indult két hétre a nagynénjéhez, a Tisza mellé, ezért utoljára rendet akart tenni. A képeslapokat befőttesgumival fogta össze, az üvegeket rekeszbe rakta. Az első széllökés becsapta a lépcsőházi ablakot, majd rögtön ki is pattintotta a rozoga kampót. A huzat lesodorta a kartontáblát, és a nyitott bejárati ajtón át felkapta a könnyebb lapokat.
Ákos egyszerre próbálta tartani az asztalt és összeszedni a földről a gyűjteményt. A vihar első cseppjei ferdén csapódtak be az ablakon. Az egyik piros szegélyű képeslap kirepült az udvarra, utána egy gyufacímke is. Ákos már indult volna értük, amikor valaki kívülről elkapta a lapot. Gabi volt az, az ünneplő inge helyett már kinyúlt pólóban, kezében a vinyetta-kártyával.
Nem magyarázkodott. Letette a kártyát az asztal közepére, majd becsukta a folyosóablakot. A kampó nem tartott, ezért a söprű nyelét feszítette a keret alá. Ákos közben a cipősdobozba söpörte a gyufacímkéket és radírokat. A két fiú úgy dolgozott egymás mellett, mintha a hét eleji vita csak rövid áramszünet lett volna, amely után visszatért a megszokott rend.
Amit nem lehetett becserélni
Mire megdördült az ég, már minden a lépcső alatti száraz zugban állt. Az asztallapot összecsukták, az üveges rekeszt pedig ketten emelték a fal mellé. Gabi akkor mondta el, hogy visszavitte Zolinak a képeslapokat és az elefántos radírt. Zoli először nem akarta visszacserélni a kártyát, ezért Gabi odaadta neki a saját fém lendkerekes autóját is, azt, amelyikkel évek óta játszottak a járdaszegély mellett.
Ákos sokáig nézte a kék versenyautót a nejlon alatt. Korábban azt hitte, ha visszakerül, majd győztesnek érzi magát. Most csak a piros kisautóra gondolt, amelynek Gabi fekete szigetelőszalaggal javította meg az egyik ajtaját. Kivette a mustáros pohárból az aprópénzt, megszámolta, majd a felét Gabi elé tette. Azt mondta, abból legalább vegyen valamit a strandon. Gabi visszatolta a pénzt. Inkább azt kérte, hogy a kártyát ezután se őrizze egyikük sem külön.
A vinyetta-kártyát végül a CSERE, NEM ELADÓ felirat hátuljára ragasztották, és átlátszó fóliával borították be. Így többé nem lehetett jó üzletet csinálni vele, de eltűnni sem tudott valamelyikük zsebében. A táblát a falnak támasztották, aztán leültek a lépcsőre. Odakint leszakadt az eső, a betonudvar percek alatt fényes lett, a víz pedig patakokban futott a csatornák felé.
Gabi megkérdezte, mikor indul másnap a vonat. Ákos azt felelte, hat negyvenkor, és ha Gabi felébred, kijöhet az állomásra. Nem kértek bocsánatot szabályos mondatokban. Tizenkét évesen az ember néha egy visszahozott kártyával, egy megtámasztott ablakkal és azzal mondja ki a legfontosabbat, hogy hajnalban elkíséri a másikat a vonathoz.
A csereasztal azon a nyáron zárva maradt, de szeptemberben ismét kinyitott. Az első napon már nem szerepelt rajta minden tartozás a füzetben, és a legértékesebb tárgyat sem kínálták senkinek. A falnak támasztott táblán a kék versenyautó őrizte annak a viharos délutánnak az emlékét, amikor két fiú megértette: ami valóban közös, arról nem lehet egyedül dönteni.
