1996 őszén egy panelház gyerekei a lépcsőházban rendeztek titkos születésnapot, mert ajándékra alig, ötletekre viszont bőven futotta. Krepppapír, kézzel írt cetlik és egy kazettás magnó kellett hozzá – no meg az, hogy a meglepetés az utolsó pillanatig titokban maradjon.
Nosztalgikus, fiktív történet – a szereplők és az események kitaláltak.
A születésnap, amelyről nem akart beszélni
Nóri októberben lett tizenkét éves, de abban az évben már szeptember végén kijelentette, hogy ne készüljön senki semmivel. A 3/B-ben laktak az édesanyjával és a bátyjával, egy másfél szobás lakásban, ahol a konyhaasztalt este mindig át kellett pakolni, ha valaki leckét akart írni. Az anyja egy ideje túlórázott a közértben, a bátyja pedig szakmunkásképzőbe járt, és hétvégenként autókat mosott a benzinkútnál. Nóri pontosan értette, mit jelent, amikor azt mondják: most meg kell fogni a pénzt.
Az osztálytársai közül többen gyorsétteremben tartották a születésnapjukat, papírkoronával és emeletes üdítőspoharakkal. Nóri nem irigyelte őket hangosan. Csak a postaládáknál ácsorogva mondta a szomszéd fiúknak, Petinek és Csabának, hogy a tizenkettő amúgy sem érdekes szám. Aztán felrohant, és olyan erővel csapta be az ajtót, hogy a lépcsőházi üveg megremegett.
Peti akkor határozta el, hogy mégis lesz valami. Nem buli, mert ahhoz lakás kellett volna, meg sütemény, pohár, hely és felnőttengedély. Meglepetés lesz. Olyan, amit fel lehet szerelni délután, és estére nyom nélkül eltüntetni. A helyszínt Csaba találta ki: a harmadik és a negyedik emelet közötti fordulót, ahol szélesebb volt a pihenő, és az ablakon át látni lehetett a buszforduló sárga lámpáit.
Krepppapírért összedobott aprópénz
A készülődés egy vonalas füzet kitépett lapján kezdődött. Peti ráírta: „Nóri hadművelet”, Csaba pedig aláhúzta piros golyóstollal. A tervben szerepelt girland, zene, üdítő és legalább egy olyan ajándék, amit nem lehet egyetlen pillantással értéktelennek nevezni. Öten szálltak be: a két fiú, a negyedikről Zsófi, az ötödikről a szeplős Ági, valamint Nóri osztálytársa, Bea, aki két megállóval arrébb lakott.
A pénzt egy kiürült Negrós dobozban gyűjtötték. Került bele húszforintos, tízforintos, néhány ötös, sőt Csaba egy marék egyforintost is hozott a konyhai fiókból. A papírboltban ebből vettek két tekercs krepppapírt: egy kéket és egy rikító sárgát. A ragasztószalagra már nem maradt elég, ezért Zsófi otthonról csent le egy alig megkezdett tekercset. Nem lopásnak nevezte, hanem kölcsönzésnek, bár azt nem tudta megmondani, miként kerül majd vissza az elhasznált ragasztó.
A feliratot kartondobozból vágták ki. Az egyik oldalon még látszott egy porszívó rajza, ezért a betűket úgy fordították, hogy a barna fele nézzen kifelé. „BOLDOG SZÜLINAPOT, NÓRI!” – írta rá Bea vastag filctollal. Az első próbálkozásnál kimaradt az egyik ó, a másodiknál elfogyott a karton. Végül az elrontott betűre egy sárga papírvirágot ragasztottak, és úgy döntöttek, ez nem hiba, hanem díszítés.
A magnókazetta B oldala
A zenét Peti vállalta. Otthon volt egy kétkazettás magnójuk, amelynek bal oldali ajtaja csak akkor maradt csukva, ha egy összehajtott gyufásdobozt szorítottak alá. A fiú egész este a rádió mellett ült, és várta azokat a dalokat, amelyeket Nóri szeretett. A műsorvezető az első szám végébe belebeszélt, a második közepén pedig az apja szólt be a szobába, hogy halkítsa le. Peti mégsem kezdte újra. A kazetta B oldalára filctollal ezt írta: „Nórinak, táncoláshoz”.
A meglepetés napján minden majdnem megbukott. Az első emeleti Kerekes bácsi leszedte a korlátra kötött krepppapírt, mert szerinte tűzveszélyes volt, és különben is, a lépcsőház nem kultúrház. Csaba vitatkozni kezdett vele, mire a férfi azzal fenyegetőzött, hogy szól a közös képviselőnek. Végül Ági anyukája ment le hozzá, meghallgatta, majd nyugodtan megígérte, hogy a gyerekek nem torlaszolják el az utat, és este hétre mindent eltakarítanak. Kerekes bácsi visszaadta a gyűrött kék papírt, de közölte, hogy ő szólt előre.
A következő baj a magnóval történt. A hosszabbító nem ért el a pihenőig. Peti a vezetéket húzta, Csaba az ajtófélfát méricskélte, Bea pedig azt javasolta, hogy énekeljenek magnó nélkül. Ezt mindenki rossz ötletnek tartotta. A megoldást Nóri bátyja, Gábor hozta: szó nélkül felcipelt egy elemekkel működő, kopott hordozható magnót a pincéből. Addigra már tudott a tervről. Csak annyit kért, hogy a húgát pontosan fél hatkor küldjék le a postaládához.
Cetlik a lépcsőfokokon
A gyerekek nem elégedtek meg a felirattal. Kisebb papírdarabokra üzeneteket írtak, és minden lépcsőfordulóba jutott egy. „Már csak három emelet.” „Ne siess, de azért gyere.” „Fent valaki vár.” A cetliket a falra ragasztották, közvetlenül a régi, zománcozott emeletszámok alá. Az egyikre Kerekes bácsi is írt valamit, amikor senki sem figyelt: „A korláthoz ne nyúlj, frissen töröltem.” Peti először le akarta szedni, aztán észrevette alatta az apró betűs folytatást: „Boldog születésnapot.”
Fél hat előtt néhány perccel mindenki elfoglalta a helyét. A magnó a szemétledobó melletti kisszéken állt, mellette műanyag poharak és két üveg narancsízű szénsavas üdítő. Bea otthon sütött kakaós kekszet hozott egy fémdobozban. Zsófi papírlampionjai ferdén lógtak a korlátról, mert a ragasztószalag a poros fémen folyton elengedett. A sárga krepppapír egyik vége már a földet söpörte, de senki sem mert hozzányúlni, nehogy az egész girland leszakadjon.
Lent becsapódott a kapu. Nóri lépéseit könnyű volt felismerni: mindig kettesével vette a fokokat. Az első fordulóban megtalálta a cetlit, a másodiknál lelassított, a harmadik emeletre érve pedig már nem futott. Gábor mögötte jött, tisztes távolságban, kezében a kulcscsomóját forgatva. Amikor Nóri befordult a pihenőre, Peti megnyomta a lejátszógombot. A kazetta először csak sercegett, majd megszólalt a zene – kissé nyávogva, mert a magnó elemei sem voltak frissek.
Amit nem lehetett gyorsétteremben megrendelni
A „Meglepetés!” nem sikerült egyszerre. Csaba túl korán kiáltott, Ági elnevette magát, Zsófi pedig éppen a leszakadó lampiont próbálta elkapni. Nóri egy darabig csak állt a lépcsőn, kabátban, iskolatáskával a vállán. Előbb a kartonfeliratot nézte, aztán a poharakat, végül a barátait. Peti attól félt, hogy az egész kínos lett, és Nóri mindjárt azt mondja, ezt nem kellett volna.
A lány azonban letette a táskáját, és sorban elolvasta az összes cetlit, még azt is, amelyiket Kerekes bácsi egészített ki. Aztán megkérdezte, tényleg miatta pazarolták-e el a kék krepppapírt. Ezen mindenki nevetni kezdett, mert éppen a sárga fogyott el teljesen. Gábor elővette az ajándékot: egy saját készítésű kazettaborítót, amelyre mindannyian rajzoltak valamit. Nem volt benne új kazetta, csak Peti rádióból felvett válogatása, de Nóri úgy fogta, mintha törékeny volna.
A pihenőn nem lehetett rendesen táncolni, ezért inkább helyben lépegettek, ügyelve a poharakra és a lépcsőre. Néhány lakó bosszúsan kerülte ki őket, mások megálltak egy percre. Kerekes bácsi is feljött, kezében egy csomag ropival, és azt mondta, ezt véletlenül vásárolta túl. Hét előtt Nóri maga kezdte leszedni a díszeket. A kartonfeliratot nem engedte kidobni, a gyűrött cetliket pedig a kabátzsebébe tömte.
Amikor már csak a ragasztószalag halvány nyomai maradtak a korláton, Peti megkérdezte, rossz volt-e, hogy nem igazi helyen tartották. Nóri kinézett az ablakon a buszforduló fényeire, aztán azt felelte: „De hát ez igazi hely volt.” A magnó ekkor kattant egyet, mert a kazetta a végére ért.
Másnap a lépcsőház ismét szürke volt, a pihenőn csak a kisszék helyének tisztább négyszöge látszott. Nóri azonban hetekig a tolltartójában őrizte a legkisebb cetlit. Mindössze ennyi állt rajta: „Fent valaki vár.”
