Hosszú időn át nem láttam az apukámat. A gyermekkoromban magamra hagyott – anyámra és rám. Később amikor megpróbáltam létesíteni a kapcsolatot vele, csupán a csendet kaptam válaszul, semmi többet.
El kellett volna fogadnom, hogy értelmetlen neki helyet szentelni az életemben, de nehéz volt ignorálni azt az embert, akit apukámnak hívtak. Amikor hírre lettem a haláláról, nem is tudtam, mit kéne éreznem. Szomorúság? Harag? Megkönnyebbülés? Talán egy kicsit mindháromból.
Aznap, a temetés napján, mélyen éreztem, hogy elmennem kell. És ott voltam. Talán képtelen voltam megakadályozni az elmém telepedni a múltra vagy egyszerűen csak kíváncsivá tett, hogy kik lesznek ott.
A temetés
A kápolna csendes volt, csak a halk orgonaszó hallatszott. Az édes liliomok szinte fojtogató illata, a kemény fából készült padon kényelmetlenül helyezkedtem, a kezemben a kis programmal, melyet az ajtónál adtak.
„id. István” – ez volt a lapon olvasható név.
Ismetlen volt látni a nevét ilyen módon, mintha csak egy idegen lenne, nem pedig a férfi, aki egész életemben a szellemként kísértett.
Sírás nem volt. Nem tűnt senki sem túlságosan szomorúnak. Csak ott ültek szintén, üres tekintettel, mintha csak arra várnának, hogy mikor lesz végre vége. Közben féltestvéreim, István ifjabb és Barbara, akik mindig felvették a telefont, amikor apukámat hívtam, még csak ott sem voltak.
Furcsa volt. Azok a gyerekek, akiket ő valóban felnevelt, nem voltak ott?
Amikor elgondolkoztam azon, hogy talán engem is el kellene hagynom a helyszínt, egy hűvös, csontos, de mégis erős kéz szorította meg a karomat. �-sszerándultam és odafordultam. A nagymamám, Eszter ott állt mellettem. Évek óta nem láttam őt. Talán kettőt vagy hármat.
Mindig volt néhány információja apukámról és az új családja jóvoltából, én pedig csak azért hallgattam, mert a másik oldalról ő volt az egyetlen, aki valaha is fordított rám.
Rám nézett, arca komoly volt. Közel hajolt és suttogni kezdett.
– Körülnéztél, kislányom – mondta halkan. – Látod? Nem lenne szabad itt lenned… Most azonnal el kell menned a házába.
Rám néztem felháborodva. – Mi technikáról beszélsz, Nagyi?
Nem válaszolt. Csak egy hideg fémtárgyat nyújtott felém – kulcsot. Ijesztően nézhetettem ki, mert még erősebben szorította a karom.
– Legyél integettek bennem – mondta halkan, de határozottan. – Menj. Gyorsan.
Ezután elengedett a tömegben, a kezemben hagyva egy kulcsot a kezemben, mintha mi sem történt volna.
Rövid ideig csak ott ültem, döbbenten. Lepattantgatott tálcát róla… Vagy nem volt teljesen összhangban. De mindent átalakítottak, amit nem tudtam figyelmen kívül hagyni
Felálltam.
Csendben megcsúsztam a kápolnából, a kulcsot szorosan tartva a kezemben. Odakint a napfény túl erősnek tűnt a sötét, nyomós szoba után. Egy mély levegőt vettem, beültem az autómba, és elindultam az apám házába.
A kétszintes ház még hübeöl nekem, mint amennyit emlékeztem. A frissen festett falak ragyogtak a napfényben, a kert tökéletes tisztán tartani volt. Tudtam, hogy apukám nagyon szerette ez a ház. Sokkal többet törődött vele, mint velem.
Visszafelé mentem haza, mialatt áttúrtam az autófutómkra egy újonnan aszfaltozott felhajtón, a bejáratot nézve. Nem lett volna szabad itt lennem. Ez a ház volt az otthonom is térben, mielőtt az ügyvéde kiutasatált minket. Őrült volt itt lenni, de tudnom kellett, mit akart Eszter nagyi.
Felmegyek a bejárathoz, a kulcs halkan fordul a zárban. Az ajtó csikorgott, ahogy lassan nyitottam ki. Bent csend volt. A levegő tiszta volt és friss, talán citromos vagy levendulás illatú volt
Lassan végigsétáltam a nappalin. Az a régi bútor, amit ismertem, már nem volt sehol, helyette modern, stílusosabb darabok voltak, de a ház hangulata furcsa volt. Nehéznek tűnt, mintha a falak visszatartanák a levegőt.
Ekkor észleltem néhány halk hangot.
– A hangok a folyosó végéről jöttek!
…
Megdermedt, hogy jobban halljam. A férjem dolgozószobájából szűrődtek ki. Emlékszem erre a szobára gyerekkoromból. Soha nem engedett belépni ide.
Lassan a szobához csempésztem az ajtót. Az ajtó mögött a hangok tisztábban hallhatóak volt…
– Maguknak itt kellene lenni – mondta egy férfi.
Nem ismertem a hangot, de csak István lehetett.
…
Még mielőtt bármit is kérhettem volna, az ajtó hirtelen kinyílt. Hátratántorodtam. Barbara volt ott, arca eltorzult a haragtól, amikor meglátott minket.
– Mit keres itt? – csattant fel élesen
Ifjabb István odafordult, és arca elsápadt, amikor meglátott. – Emília? Nem lenne szabad itt lenned”!
Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de Dávid úr előbbre jutott.
– Valójában teljes jogom van itt – mondta nyugodtan.
– ki a csudát ő? – felelt Barbara haraggal
– Kérem, kérdezzen rá a nagyanyjunkra – válaszolta Dávid úr komolyan.
És ekkor Eszter nagyi belépett. Határozott léptekkel ment keresztül< /p>
…
Ifj. István és Barbara ugyanabban az időben,tartottak ki. Hangosak voltak, de én csak ott álltam ott, tanácstalankodva.
…
…
.
Ifj. István rögtön ráugrott. – A nyelvén? ő nem volt része az életnek, ezért a vagyon nekünk jár!
…
– Az apádnak ez volt az utolsó kívánsága, és erre figyelmeztett titeket.
A nagymamám fordult Dávid. – Kérlek, olvasd fel a fiam utolsó kívánságát.
.
…
Barbara hangosan felszisszant-ra, és István indulatosan kiabált el. – Ez nem igazságos! Ez lehetetlen!
…
…
…
.
…
.
– A teljes vagyon most a tiéd… Egy levelet is volt hagyott neked.
…
Az özvegyem és a magabiztosodás
Ahogy olvastam a levelet újra és újra a könnyeimet folytattam. Olyan sok időt töltöttük haraggal, annyi fáradsággal a hiányom miatt. A szavak bár későn érkeztek mégis kezdtek gyógyítani belül.
Csak azt bántam, bárcsak korábban sikerült volna felé nyúlni. Nem tudom hogy megbocsátottam volna-e, de talán megpróbáltam
…
…
–
…
Ezután Dávid hivatkozott arra, hogy kérjük meg, amikor készen állunk a dolgok lezárására.
.
Most magamból maradtam apukám házában – a házban, amely valahogy az volt, és talán ez volt az egyetlen esélyem arra, hogy megismerjem őt. Lehetséges? Nem tudtam, de úgy éreztem, kész voltam kideríteni.
