Az üvegharmonika forgó üvegtálait nedves ujjal szólaltatják meg: különös hangjáért rajongtak, majd idegrendszeri bajokat kezdtek társítani hozzá. Benjamin Franklin 18. századi hangszere Mozartot is megihlette, veszélyességét azonban soha nem sikerült bizonyítani.
Forgó üvegtálakból születik a zene
Az üvegharmonika láttán elsőre nem könnyű eldönteni, hogy hangszert vagy különösen kényes konyhai szerkezetet nézünk. Nincsenek rajta húrok, és a hangot nem billentyűk közvetítésével kelti. Egymást átfedő üvegedények sorakoznak egy vízszintes tengelyen, amelyet pedállal lehet forgásba hozni. A zenész benedvesített ujját a forgó üvegperemekhez érinti, így szólaltatja meg az egyes hangokat.
Benjamin Franklin a 18. század közepén dolgozta ki ezt a vízszintesen elrendezett változatot. A megoldás különlegessége nem csupán az üveg használata volt, hanem az is, hogy a tálak forogtak a játékos előtt. Így nem kellett különálló poharak között kapkodni: az előadó az egymásba illeszkedő peremeken mozgathatta az ujjait. A hangszer egyszerre kívánt finom érintést és összehangolt lábmunkát, miközben szinte gépszerű rendbe szervezte az üveghangokat.
Mozart nem különös mutatványként kezelte
Az üvegharmonika nem maradt vásári érdekesség vagy alkalmi szalontrükk. A 18. század végére elég ismert és keresett hangszer lett ahhoz, hogy Mozart önálló szerepet adjon neki egy kamarazenei műben. Az 1791-ben keletkezett Adagio és Rondo, K. 617 üvegharmonikára, fuvolára, oboára, brácsára és csellóra készült.
Ez a hangszer-összeállítás sokat elárul az üvegharmonika korabeli helyéről. Mozart nem magányos hangeffektként használta, hanem fúvós és vonós hangszerek közé illesztette. A csillogó, nehezen megfogható hang így egy teljes együttes részeként jelenhetett meg – meglepően komoly szerep egy olyan szerkezetnek, amelyet puszta ránézésre akár üvegműves bemutatódarabnak is gondolhatnánk.
A virtuózok útja Bécsig vezetett
A hangszer körül nemcsak művek, hanem előadói kapcsolatok is kialakultak. Egy 1769-es bécsi feljegyzés szerzőjét új levéltári értelmezés alapján Marianne Davies brit üvegharmonika-játékossal azonosították. A dokumentum azt mutatja, hogy a hangszer története nem merült ki Franklin ötletében és néhány híres kompozícióban: utazó előadók és személyes szakmai hálózatok is hozzájárultak európai jelenlétéhez.
Davies példája azért különösen beszédes, mert az üvegharmonika megszólaltatásához nem volt elég kíváncsian végighúzni egy vizes ujjat az üvegen. A művek előadásához kialakult játéktudás kellett, ennek képviselői pedig országok között mozogtak. A hangszer tehát saját virtuózokat nevelt ki, még ha későbbi emlékezete inkább Franklinhez és a baljós történetekhez kötötte is.
Amikor a különös hangból egészségügyi gyanú lett
Már a 18. században hírek terjedtek arról, hogy az üvegharmonika idegrendszeri panaszokat vagy elmebeli megterhelést okozhat. Egy 1788-as kézikönyv odáig ment, hogy bizonyos embereknek a játék kerülését tanácsolta, nehogy állapotuk rosszabbodjon. A hangszer éteri hangja így ugyanazt a közönséget bűvölhette el és nyugtalaníthatta, amely korábban különlegességként ünnepelte.
A 19. század elejére az üvegharmonika kiment a divatból. Később az ólomtartalmú üveget is lehetséges veszélyforrásként emlegették, ám azt, hogy a hangszer ólommérgezést okozott volna, soha nem sikerült bizonyítani. A dokumentált történet tehát nem egy betiltott, bizonyítottan mérgező zeneszerszámé, hanem egy divatját vesztett hangszeré, amelyre különösen makacs félelem tapadt.
Az üvegharmonika történetében éppen az a legizgalmasabb, hogy a zenei újítás és a hozzá kapcsolódó képzelet szinte elválaszthatatlanná vált. Az üvegtálak elhallgattak a divat változásával, a köréjük szőtt baljós történet viszont tovább zenélt.
