Bonyhádon bezár egy gyár, de valójában egy egész magyar ipartörténet ér véget vele. A piros lábas mögött 117 év munka, tudás és rengeteg családi emlék áll. Most már nemcsak a konyhákból ismerős edényekről, hanem egy megszakadt gyártási folytonosságról is beszélünk.
Az EMA-LION Bonyhádi Zománcáru Kft. felszámolás alá került, és ezzel Magyarország utolsó hagyományos zománcedénygyárának története is lezárulni látszik. A változás mintegy 150 dolgozót érint, és a város közben igyekszik közvetíteni az állásukat elveszítő emberek és a térség vállalkozásai között. Ami a konyhában sokáig magától értetődő volt, arról most kiderül, hogy egy több mint százéves gyártás utolsó darabja volt.
Hogyan lett egy áramtöbbletből zománcgyár?
Bonyhádon 1902-ben vezették be a villanyvilágítást Tolna vármegyében másodikként, ám a lakosság eleinte kevés áramot használt. A telep kapacitásának nagy része kihasználatlan maradt, ezért Perczel Béla olyan üzemet hozott létre, amely maga is jelentős áramfogyasztó lehetett. Így született meg a zománc- és fémárugyár gondolata.
Az induláskor az iratok meglepően sokféle tevékenységet soroltak fel: zománcművet, fémárugyárat, de még dominó-, sakk-, dákóbőr- és csontfeldolgozó üzemet is. A későbbi nagyipari termelés csírája már ekkor ott volt a műhelyek, kemencék, raktárak és lakatosműhelyek tervében. A hivatalos születésnapként végül 1909. június 16-át tekintették, miután a cégjegyzési kérelmet és a törvényszéki jóváhagyást elintézték.
A táblák hozták meg az igazi hírnevet
Az első évben még dominót is gyártottak, de ez rövid epizód maradt: 1913-ban a piac telítődése miatt megszüntették. A nagy áttörést nem a konyhai edények, hanem a zománctáblák adták. A MÁV az első fontos megrendelők közé tartozott, és hosszú időn át több százezres nagyságrendben készültek a vasúti kocsik négynyelvű „Kihajolni veszélyes” táblái.
Bonyhád neve hamar túllépett a magyar határokon is. 1911-ben Konstantinápoly, a mai Isztambul, valamint részben Bécs számára is itt készültek utcanév- és házszámtáblák, a feldolgozások pedig Konstantinápoly esetében százezres megrendelésről írnak. 1914-re a reklámtáblák gyártása olyan szintre jutott, hogy a várostörténeti összefoglalók szerint szinte minden kis szatócsboltban felbukkant bonyhádi zománctábla.
A gyár ekkor már lámpaernyőt, reflektort, köpőcsészét, hamutartót és különféle űrmértékeket is készített. A zománctábla az akkori utcaképben azt jelentette, amit ma egy világító reklám vagy digitális kijelző: messziről látszott, tartós volt, és évekig őrizte a feliratot. Ma ezek a darabok múzeumok és gyűjtők becses tárgyai.
Egy rajzoló, aki a gyár arculatát is megtervezte
1927-ben érkezett Bonyhádra Kertes-Kollmann Jenő, aki az Iparművészeti Iskolát elvégezve műszaki rajzolóként került az üzembe, és negyvennégy éven át dolgozott ott. Nemcsak rajzolt: litográfiai és grafikai tudása révén reklámtáblákat, utcafeliratokat és edénydekorációkat tervezett, a termékeket pedig a Perczel család oroszlános címerével látta el.
Az általa készített bonyhádi táblák az 1930-as években már Jeruzsálem, Tel-Aviv és Bejrút házfalaira is eljutottak. Reklámgrafikái többek között a Frank kávét, a Schmoll pasztát, a Flóra szappant, a Herz szalámit, a Mauthner vetőmagot és a Zwack Unicumot hirdették, és hazai, valamint nemzetközi kiállításokon díjakat is nyertek. Ez a történet nemcsak ipartörténet, hanem a magyar reklámgrafika egyik ritkán emlegetett fejezete is.
A zománcozás tudása közben sokáig féltve őrzött szakmai titok maradt. A külföldről érkező mesterek – főleg cseh és osztrák területről – óvták a receptjeiket, és a fennmaradt történetek szerint még az épülő kemencéket is eltakarhatták a kíváncsi szemek elől. Később Bonyhád saját zománcrecepteket dolgozott ki, és ebből a tudásból épült fel az a minőség, amely országos hírnevet adott az üzemnek.
Mi maradt a gyárból a hétköznapi konyhákban?
A bonyhádi gyár a csúcsidőszakban már nemcsak termelt, hanem saját kis világot is épített maga köré. A gyárterületen négy kétszobás és négy egyszobás lakást alakítottak ki külön konyhával és éléskamrával a távolabbról érkező munkásoknak. A második világháború leállította a termelést, 1948-ban pedig államosították az üzemet, amely Bonyhádi Zománc Művek néven működött tovább, majd 1958-ban a Lampart Zománcipari Művek részévé vált.
A későbbi évtizedekben a gyár már a magyar háztartások mindennapjainak része lett. Az 1950-es években napi teherautók vitték a zománcedényeket, és üstök, ceglédi kannák, mosdók, dagasztótálak, fazekak, bográcsok, pecsenyesütők, palacsintasütők készültek nagy számban. A gyártási hulladékból még gyermekjátékok, kis vödrök, sziták és kerti szerszámok is születtek.
A hatvanas évekből fennmaradt fotók már emberek arcát is megőrizték: a kész edényeket rakodó munkásokét, vagy Eppel Antalnéét, aki festékszóróval fúj mintát a zománcozott kannákra. Ezek a képek jól mutatják, hogy a milliós darabszámok mögött nagyon is emberi, gyakorlott kézimunka állt. A gyárban olyan tudás gyűlt össze, amelyet nem lehetett egyszerűen papírra írni.
Az 1980-as évek elején évente mintegy hétmillió edény készült Bonyhádon, a foglalkoztatottak száma pedig a csúcskorszakban 1300 fölé emelkedett. 1981-ben a gyár ismét önállóvá vált Bonyhádi Zománcárugyár néven, később pedig a DuPonttal kötött licencszerződés után tapadásmentes bevonatú zománcedények gyártásába kezdett. Ugyanebben az időszakban jegyezték be az EMA-LION márkanevet is, amely az oroszlános címert idézte meg.
Talán ezért maradt ennyire erős az a kép, amelyet sokan azonnal felidéznek: a kívül piros, belül szürke-fehér gránitmintás lábas. Ez az a tárgy, amely generációkon át járt kézről kézre, és sok háztartásban a mama gondoskodásával forrt össze. Most, hogy a gyár megszűnése valósággá vált, ezek az edények már nem egy ma is működő üzem régi darabjai, hanem egy lezárt korszak fennmaradt emlékei.
2025-ben még a gyárban járt egy riport, akkor Magyarország egyetlen működő hagyományos zománcüzemeként. Alig több mint egy évvel később már a felszámolásról beszélünk. A gépek eladhatók, a tudás viszont sokkal nehezebben menthető: hogyan viselkedik a lemez a prés alatt, milyen állagú a zománciszap, mit jelent egy apró felületi hiba, és mikor lesz jó darab a munkából. Bonyhád története most ezzel a csendes veszteséggel zárul le.
